Ahol a csodák laknak
Csabó ötéves, Szaszka hat, Gigi még csak négy. Egyikük gyerekotthonban lakik, a másik kettő nevelőmamánál. Nincs igazi otthonuk, nincs igazi családjuk, nincsenek saját játékaik és szép könyvespolcuk. De nagyon bátrak, van varázstelefonjuk és egy hírvivő, beszélő galambjuk, Kukrú, aki mindenben segíti őket. Mert hiába választja el őket egymástól sok-sok kilométer, mégis tudják, hogy testvérek és összetartoznak, együtt kell élniük. Paulon Viktória Kisrigók című meseregényéhez Berg Judit írt utószót, melyet itt olvashattok.
Ritkán történik meg velem, hogy belefogok az olvasásba, és a harmadik mondatnál már úgy érzem, hogy érdemes volt elkezdenem. Talán, mert elevenembe vág az első három mondat. Vagy olyan lendülettel sodor magával, hogy máris egy számomra izgalmas helyzet kellős közepén találom magam. Vagy életre kelt egy olyan szereplőt, akire nem tudok többé nem odafigyelni.
A Kisrigók olvasásakor éppen ez történt. Ráadásul rögtön három szereplő vált annyira élővé, hogy majd’ kiugrottak a betűk közül. Paulon Viktória olyan elképesztő erővel, szeretettel és emberismerettel formálja meg a három testvér alakját, hogy nem is kérdéses: valódi gyerekek történetével fogunk megismerkedni. Különös testvérek ők hárman: nem ismerik egymást személyesen, nevelőszülőknél és gyermekotthonban élnek. A meséből megismerjük a félelmeiket, találmányaikat, büszkeségeiket, és lassan megértjük, miért látja őket a környezetük egészen másnak, mint amilyenek valójában.
Itt találod a könyvet!
A szöveg egyik bravúrja az, hogy a szerző felnőtt narrátorként képes gyerekszemmel ábrázolni a világot. Nem gügyög, sőt, a lehető legkomolyabban és legprecízebben magyaráz el mindent: pont úgy, ahogy azt a főszereplő gyerekek látják. Éppen ezért olvasás közben fel sem merül bennünk, hogy a történtek esetleg ne a valóságot tükröznék: a híreket hozó-vivő Kukrú galamb, a hirdetés szövegét papírra másoló macska és Csabó találmányai is valódiak.
A három egymást kereső és szülő után vágyakozó kisgyerek kalandja nemcsak fordulatos, de megindító is. Olvasás közben átérezzük a kétségbeesésüket, a gátakat nem ismerő vágyakozásukat egymás és egy igazi család után, miközben pontosan megértjük a tehetetlenségüket, kiszolgáltatottságukat, félelmeiket és az egyedüllétük okozta dühöt. Pedig az őket körülvevő felnőttek többnyire nem gonoszak, sőt, alapvetően jót akarnak a gyerekeknek. Más kérdés, hogy szeretetük és beleérző képességük meglehetősen behatárolt, alapvető jóindulatuk ellenére is értetlenül, tehetetlenül, és ezért gyakran indulatosan viseltetnek a gyerekek iránt.
A Kisrigók mágikus mese. Olyan elevenen és magától értetődő természetességgel teremnek benne a csodák, ahogy az csak egy gyerek fejében létezhet. Nem szabad józan, felnőtt fejjel olvasni, teret kell engedni a gyerekek által teremtett csodavilágnak. Izgalmas játék ez a szerző részéről, hiszen úgy tudósít az eseményekről, mintha azok valóban pontosan úgy történtek volna meg, ahogy azt leírta, miközben ő maga sem tagadja, hogy egy csodákkal átszőtt történetről van szó. Szerencsére Paulon Viktória ezt a játékot is bravúrosan játssza: Szaszka, Csabó és Gigi nagy kalandja annyira izgalmas, feszült és szívszorító, hogy az olvasót teljesen rabul ejti a történet sodrása, eszébe sincsen kétségbe vonni a csodákat, és kételkedéssel agyonütni a mesét.
Ahogy a történet során egyre feszültebbé és reménytelenebbé válik a helyzet, a gyerekeket segítő csodák is egyre erőteljesebbé válnak. Már nemcsak Csabó találmányai segítenek, de mindhárman elindulnak egymás felé, és a véletlenek segítségével az egész világ arra szövetkezik, hogy elérkezzen a boldog végkifejlet, és a három testvér nagy álma valóra váljon. Bár olvasás közben sejtjük, hogy végül megnyugtatóan fog zárulni a történet, a szerző szinte az utolsó pillanatig képes fokozni a feszültséget.
Ezt a gyönyörűen megírt, meghatóan szép mesét az örökbefogadásról szívből ajánlom gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
