A zsémbes királylány
Szakács Eszter, a Villámhajigáló Diabáz írója egy olyan királylányról írt, aki semmit nem szeret, csak zsámbeskedni. Nem csoda, ha hamarosan egyedül marad a palotájában. Még szerencse, hogy jön egy vidám királyfi... A szerző következő kötete, a Habakuk királyfi ősszel jelenik meg a Pagonynál, és pár vicces királylánnyal és egy bátor királyfival abban is találkozhattok majd. A zsémbes királylány azonban csak most nyáron jár erre. Jó mesélést!
A zsémbes királylány palotája kilencvenkilencedik szobájában lakott. A másik kilencvennyolc szoba lakatlanul állt, már ha pókokat, egereket és egy-két bágyadtan zümmögő legyet nem számítunk lakónak. Az ablakokat nehéz, molyrágta függönyök sötétítették el, hogy ha a királylány mégis betévedne valamelyik szobába, nehogy megpillantsa a nyüzsgő Király utcát a vidáman sétafikáló emberekkel, szökőkút körül kergetőző gyerekekkel, utcai zenészekkel és kürtőskalács árusokkal. Merthogy a királylány utálta az ablakból nézni a vidáman sétafikáló embereket, akárcsak a szökőkút körül kergetőző gyerekeket, utcai zenészeket és kürtőskalács árusokat. Sajnos, a palota kilencvenkilenc ablaka közül kilencvennyolc a Király utcára nézett, csak a legutolsó nyílt egy kis betonozott, belső udvarra, melynek közepén egyetlen csenevész fácska tengődött. A királylány többnyire ott töltötte napjait, miközben megállás nélkül zsémbelt.
Zsémbelt, ha a teája mellé zsemlét hoztak reggelire, mivel a kalácsot jobban kedvelte, és zsémbelt, amikor kalácsot kapott, mert az nem volt kakaós. Zsémbelt, ha a komorna farmert készített ki reggel, hiszen ő a szoknyákat szerette, és zsémbelt, ha szoknyát adott rá, mert abban meg fázott a lába. Zsémbelt, ha nem akadt kedvére való műsorra a tévében, és zsémbelt, amikor mégis talált valamit, mert az biztos túl hamar véget ért. Zsémbelt, ha esett az eső, zsémbelt, ha fújt a szél, még akkor is zsémbelt, ha orrát jókedvűen megcsiklandozta a napsugár. Olyan volt már az az állandó zsémbelés a palotában dolgozó embereknek, mintha egy kaptárnyi méh dühös zúgását, morajlását hallgatnák álló nap.
De ki szeret holmi zúgást, morajlást hallgatni egész nap? Ahogy telt, múlt az idő, szép lassacskán mindenki elszivárgott a házból, és senki se maradt, aki reggel megfőzze teáját, megvajazza zsömléjét. Egyedül maradt a pókokkal, egerekkel, fáradtan kóválygó legyekkel.
Na, most aztán volt oka a zsémbelésre! Amikor végül kifogyott belőle a szusz, úgy döntött, elmegy a munkaközvetítő irodába. Hiszen szüksége van valakire, akivel zsémbelni tud, s aki teát főz neki meg felhúzza a lábára a zoknit, mert zoknit húzni, azt nagyon utált.
A munkaközvetítőben hosszú sor állt az ügyintéző előtt. Odafurakodott az ablakhoz.
- Megbízható, ügyes személyre van szükségem. Értsen a teafőzéshez, zsemlevajazáshoz. Meg a zoknikhoz - jelentette ki.
- Tessék a sor végére állni! – nézett rá szigorúan a szemüveges hölgy.
A királylány előhúzta ridiküljéből aranykoronáját, és dérrel-dúrral a fejébe csapta. De a hölgy egyáltalán nem hatódott meg a koronától. Másodszor is erélyesen a sor végére utasította. Hozzászokott ő már a királyi leszármazottakhoz. Aznap is többen álltak az asztala előtt. És nem mindenki személyzetet keresett, de nem ám! Cudar világ jár manapság még az uralkodókra is.
A királylány kénytelen-kelletlen beállt a sor végére, és nézelődni kezdett. Egy idő után egész érdekesnek találta a munkaközvető irodát. Látott például egy állástalan bűvészt, aki, hogy elszórakoztassa őket, pénzt varázsolt elő az emberek füléből. De várakozott ott féllábú balett táncos, sasszemű, ámbár víziszonyos tengerész, meg egy könyvtáros, aki utálta a könyveket.
Szép lassacskán fogyni kezdtek a munkát keresők. A szemüveges hölgy mindenkinek talált valamit. A bűvészt volt a legkönnyebb elhelyeznie. Pillanatok alatt leszerződtette egy bankár, aki a fal melletti székek egyikén várakozott megfelelő munkaerőre. Hja kérem, aki pénzt tud elővarázsolni ezekben a nehéz időkben, nem sokáig marad állás nélkül! A féllábú táncost elküldték igazgatónak a Balettintézetben, a sasszemű tengerészt céllövöldésnek a Vidámparkba, csak a könyvutáló könyvtárossal gyűlt meg az ügyintéző baja. Azért neki is talált helyet egy kisállat-kereskedésben. Az aranyhalak és hörcsögök közt csak nem kell kézbe vennie egy könyvet sem. A végére egy kalózkendős fiú és a királylány maradt.
- Nos, fiatalember? Milyen munkát szeretne? - érdeklődött az ügyintéző.
- Ó, én bármit szívesen elvállalok – felelte szerényen a fiú. - Újsághordás, kutyasétáltatás, gyerekfelügyelet... - kezdte sorolni, amikor a háta mögött álló királylány közbevágott.
- Zsemlevajazás? Teafőzés?
- Mindig is magam főztem a teámat és kentem a zsemlémet – fordult hátra derűsen fiú.
- Megfelel – vetette oda rögtön a királylány a közvetítőnek. - Holnap kora reggel kezdhet is.
Azzal lediktálta a címét, és hazament.
Másnap reggel Lali – merthogy Királyfia Lajosnak hívták a fiút – munkába állt. Első feladataként megfőzte a teát, majd zsemlével, vajjal és baracklekvárral bevitte a királylánynak. Az rögtön fitymálni kezdte. Hogy aszongya, a tea túl forró, a vaj túl kemény, a híg kajszilekvár meg nini, folyik le a zsemle oldalán. De Lali egyáltalán nem vette szívére a dolgot, kedvesen rámosolygott a királylányra, és közölte vele, hogy a teát néhányszor meg kell fújni, és már iható is, a hűtőből kivett vaj pedig megpuhul, mire megissza a teát. A lekváros zsemlén csak nevetett, szerinte pont úgy nézett ki, mintha láva csorogna alá egy vulkán oldalán. A királylány ezen majdnem elmosolyodott, de szerencsére még idejében észbe kapott, és sikerült morcos képet vágni.
Reggeli után következett a zoknihúzás. A fiú kihúzta a zoknis fiókot, és sorban felmutatta a zoknigombócokat, hogy a királylány eldönthesse, melyiket szeretné felvenni. A sötétkék túl komor volt, a mackós túl gyerekes, a pöttyöstől jojózott a szeme, a csillagostól fejfájást kapott, a feketétől a frász kerülgette, a csíkosból meg csak az egyiket találták meg. Végül egy pár halvány olívazöld zoknit hajlandó volt felvenni, de azt meg véletlenül kifordítva húzta Lali a lábára, amin a fiú jót nevetett, a királylány meg azt tette, amit legjobban szeretett a világon; zsémbelt egy sort - ámbár közben mintha gyanúsan meg-megrándult volna a szája széle.
Azután a fiú kitakarított. Felkötötte piros kalózkendőjét, majd létrára állt, és egy partvissal kipókhálózta mind a kilencvenkilenc szobát. A királylány lentről dirigált neki. Hogy jól forgassa meg a partvist a sarkokban, és jajajaj, ott szalad egy pók, üsse agyon azon nyomban. De Lali fittyet hányt a dirigálásnak, egyik fülén be, a másikon ki, csak dolgozott tovább vidáman, és esze ágában se volt agyoncsapni Pók uraságot, inkább a tenyerére vette, és udvariasan kitessékelte az ablakon.
No, így ment ez több héten keresztül. Lali minden munkát ellátott a palotában. Főzött, mosott, takarított, a királylány meg folyton a sarkában volt, és hangosan zsörtölődött vele, mert szerinte a fiú semmit se csinált jól. Lalit nemhogy nem zavarta az állandó zsörtölődés, egy idő után egyenesen megnyugtatónak találta. Akár a patak csobogását, a tenger mormolását, a lomb susogását, a madarak édes énekét. Ha nem hallotta, szinte hiányzott neki.
Miután végzett a palota alapos kitakarításával, Lali sort kerített a kis udvarra, melyre a kilencvenkilencedik szoba nyílt. Megöntözte és megmetszette a fácskát, amitől az rövidesen kivirult. Még egy feketerigó is fészket rakott rajta. A fiú vásárolt egy csomó cserepet, virágládát meg palántát, és teleültette színpompás virágokkal a szűk kis udvart, ki se látszott a virágok alól a csúf szürke beton. A királylány attól kezdve minden reggel a virágok illatára ébredt. Lalitól gyorsan megtanulta az összes kiültetett virág nevét. Volt ott például tátika, porcsin, lángvirág és pókliliom. Szokásává vált, hogy minden reggel elsorolja a nevüket, akár egy mondókát. Mire a kakasmandikóhoz ért, mindig elmosolyodott – bár csak ha a fiú nem látta.
Egyszer aztán a királylány nagyon megbetegedett. Elkapott valami csúnya vírust, amitől teljesen elment a hangja. Nemhogy zsémbelni, beszélni se tudott. Lázasan feküdt az ágyban és bágyadtan köhécselt, a Lali fiú meg literszámra főzte a citromos teát, cserélgette a borogatást a homlokán, és mesét olvasott neki, hogy könnyebben elaludjon. Azután visszatért a dolgához, de észrevette, hogy nem megy olyan jól a munka, mint addig.
- Hol a csudában hagytam azt a nyavalyás öntözőkannát? - vakarta a fejét az udvaron a virágok közt.
- Az ördög vigye el, hiszen fordítva raktam vissza a függönyt!- bosszankodott ablakpucolás után.
- Hát nem elfelejtettem megint mézes puszedlit venni? - füstölgött a konyhán, miközben kipakolta a cekkerből az ábécében vásárolt élelmiszereket.
Aztán nemsokára rájött, mi a baja. Hiányzott neki a zsémbelés. Meg a királylány is, aki most nem járt egész nap a nyomában.
Beletelt két hétbe, mire a királylány jobban lett. Amikor egy reggel gyógyultan kinyitotta szemét, megpillantott egy kis csokor kakasmandikót az ágya mellett. Elmosolyodott, és orrához emelte a lila virágokat. Amikor felkelt, mintha kicserélték volna. Ugyanis, amíg feküdt az ágyban, és mást se tudott, csak gondolkodni, ő is rájött valamire. Hogy nincs is kedve zsémbelni többé. Különösen nem Lalival. Ezenkívül az egész napos semmittevéshez se fűlt már a foga, mert a két hét alatt annyira, de annyira nem tett semmit, hogy úgy érezte, a világban rá kirótt semmittevés-adagot az utolsó csöppig becsületesen felhasználta. Egyébként is sokkal mulattatóbb kertészkedni, bevásárolni, főzni, de még takarítani is. Főleg, ha jó társaságban van az ember. Nem akart már mást, csak öntözgetni a virágokat, hallgatni a rigódalt, s nevetgélni Lalival, miközben segít neki a palota rendben tartásában. Még az is eszébe jutott, amíg lábadozott, hogy megnyithatnák a házat a látogatók előtt. Elvégre minden szoba tele van szebbnél szebb, régi bútorokkal és képekkel, melyekben gyönyörködhetnek az emberek.
Egy évbe se telt, s új, sárgaréz névtábla került a kapura a zsémbes királylányé mellé.
Királyfia Lajos királyfi
Ez állt rajta. Merthogy addigra a többé már cseppet sem zsémbes királylány és Lali összeházasodtak, és attól kezdve boldogan kertészkedtek és takarítottak és vezették körbe a látogatókat együtt, amíg meg nem haltak.
(Valójában persze nem egészen így történt. A zsémbes királylány szeretett zsémbes királylány lenni, és esze ágában se volt megváltozni. Na jó, talán egy kicsit mégis. Épp csak annyira, hogy hétvégén kimenőt adjon magának a zsémbességből, olyankor kedves legyen, és szókirakóst játsszon Lalival. Volt, hogy el is nevette magát egy-egy viccesebb szó hallatán. Mint például a zergeboglár. Vagy a kenderpakóca. Néha azt se bánta, ha Lali nyer. Sőt, mi több, ettől mintha titkon jobb kedvre derült volna. Megkockáztatom, ha valaki egy vasárnap délután bekukkantana az ablakon, kifejezetten boldognak látná, ahogy a nyelvét is kidugva kirakja a betűkből, hogy: kacsurafolyondár. Hogy nincs is ilyen szó? Hát, most már van.)
