A TEMPLETON IKREK FELTESZNEK EGY KÉRDÉST
A Templeton ikrek nemcsak izgalmas krimi és egy minden szegletében kitalált vizuális világú könyv, de ráadásul egy nagyon vicces elbeszélő, avagy Elbeszélő kalauzol végig minket a történeten. Ráadásul ez még csak az első kötete ennek a sorozatnak, ami okos, helyes és vicces fiúknak és lányoknak szól. Mint amilyen te vagy, igaz? Olvass belőle részletet!
Tegyük fel, hogy van egy tizenkét éves ikerpár, John és Abigail. Mondjuk John gyakorlatias, és szeret dobolni, Abigail pedig elméleti ember és bonyolult keresztrejtvényeket fejt. Az apjuk egy briliáns feltaláló. És tegyük fel, hogy elrabolják az ikreket, hogy megzsarolják az apjukat, nekik pedig ki kell szabadulniuk. Jó mulatság volna ilyesmiről olvasni? Hát még szép!
3. FEJEZET - AZ LMSLHCSRLG
Amikor aznap délután Templeton professzor előbújt a dolgozószobájából, szokás szerint mélyen a gondolataiba merült. Ennek köszönhetően nem vette észre azokat az apró változásokat, amiket az ikrek vacsorakészítés közben eszközöltek.
Jól hallottad. Vacsorát készítettek. Gyakran csinálták ők a vacsorát, ami nem jelentett gondot egyik Templetonnak sem. Hogy lehetett erre képes két tizenkét éves? Na hogy? Vizet forraltak a spagettihez, felmelegítettek egy üveges tésztaszószt, összetépkedtek egy fejes salátát, és rálocsoltak egy konyhakész öntetet. Nekik, köszönték szépen, tökéletesen megfelelt ez a vacsora, úgyhogy mindig ezt ették.
A professzor nem vette észre, hogy az étkezőasztalt egy kicsit arrébb tolták, és hogy a széke sem ott volt, ahol lenni szokott, hanem a túloldalon. Akkor sem izgatta volna magát ezeken a változásokon, ha észrevette volna őket, de még csak fel sem tűnt neki. Szórakozottan köszönt az ikreknek, átnézte az aznapi postát, kezet mosott, és leült az asztalhoz.
John a konyhában tányérra tett egy adag spagettit, rákanalazta a szószt és mellé tette a salátát. Aztán mintha semmi rendkívüli sem volna, Abigail bevitte a tányért az étkezőbe, és letette az apja elé.
– Köszönöm, drágám, csodálatosan néz ki – mondta a professzor, de az esze máshol járt. Nem úgy értem, hogy a szerencsétlennek kioperálták az eszét, és az világgá ment, hanem hogy ő nem figyelt a spagettire meg a tésztára. Másra figyelt – történetesen arra a cikkre, amit épp olvasott.
Bizonyára sikerül felkeltenem az érdeklődésedet, ha elárulom, hogy a professzor saját találmánya segítségével képes volt evés közben magazint vagy folyóiratot olvasni. Találmányát Lábműködtetésű sűrített levegő hajtotta csíptetővel rögzíthető lapozó gépnek nevezte el. Lássuk be, borzalmas egy név, ezért a továbbiakban a rövidítését fogom használni: LMSLHCSRLG.
Eredetileg zongoristáknak találta ki a szerkentyűt. Egy földön fekvő pedálhoz gumicső volt erősítve. Ha az ember rátaposott a pedálra, egy levegőlöket süvített végig a csövön az éppen játszott kottára erősített csőrbe. A levegőlöket átfordította a lapot.
Nevess csak, de attól még a lapozás nagyon fontos kérdés a zongoristák számára, akik úgy olvassák a kottát, hogy közben zongoráznak, azaz nem tudják felemelni a kezüket a billentyűkről. Hogy mennyire fontos kérdés ez? Annyira fontos, hogy a komoly zongorakoncerteken egy teljes embert alkalmaznak lapozónak.
Tudom, hogy azt hiszed, csak ugratlak, de biztosítalak róla, hogy így van. Kérdezd meg a szüleidet, a bébiszitteredet, a hittantanárodat, az edződet, neadjisten a zongoratanárodat, hogy így van-e, vagy sem. Vagy hagyd őket békén, és bízz bennem.
Az LMSLHCSRLG célja az volt, hogy a zongoristák maguk tudjanak lapozni. És működött, többé-kevésbé. (A levegősugár néha több oldalt hajtott át egyszerre, ilyenkor „finomhangolás” vált szükségessé, de attól még működött.) Aztán a professzor felfedezte, hogy a szerkentyű könyvet és folyóiratot is tud lapozni, így ő egyszerre tudott enni és olvasni anélkül, hogy akár az evést, akár az olvasást meg kellett volna szakítania. Mivel az eszközt még nem tökéletesítette, kereskedelmi forgalomba nem került, de nagy reményeket fűzött hozzá mind a zongorázás, mind az evés közben olvasás területén.
Miközben a professzor evett és olvasott, Abigail visszafojtott lélegzettel állt mellette, és lopva a plafonra pillantgatott. Aztán sziszegést hallott, és hátrafordult.
John volt az, a konyhából suttogott.
– Abby, segíts!
Abigail beszaladt a konyhába. Az öccse egy horgászbotot tartott, amiről a zsinór a plafonig futott, keresztülment a konyhalámpán (az tartotta fenn), aztán a konyhaajtó felett az étkezőbe ment tovább, ott is a lámpáig. Majd pedig a horog-súly együttesben végződött, amely magasan Templeton professzor tányérja felett himbálózott.
John a konyhaplafon felé bökött.
– Beakadt.
Abigail felnézett: a horgászzsinór, amit John lecsévélni próbált, rágabalyodott a mennyezeti lámpa valamelyik alkatrészére.
– Jaj istenem – mondta Abigail, és már ugrott is fel a konyhapultra.
A magaslatról már látta, mi a gond. Egy kicsit megráncigálta a zsinórt, mire az kiszabadult és újra megfeszült. John gyorsan visszatekerte egy kicsit, hogy el ne szabaduljon.
Abigail leugrott.
– Oké. Mehetünk.
Visszarohant az étkezőbe, pont amikor az apja így szólt a magazinba merülve:
– Gyerekek, ti nem esztek?
Aztán elnémult. Észrevette, hogy egy kutya fotója ereszkedik alá a plafonról épp a tányérja felett. A kutya – egy hófehér, hosszú, hegyes pofájú, apró, lekonyuló háromszögfülű, élénk, sötét szemű teremtmény – voltaképpen egyenesen a szemébe nézett.
– Uramatyám – mondta.
– Papa – szólt Abigail. Teste megfeszült és egy kicsit előre görnyedt. Azzal a hiperóvatos, lélegzetvisszafojtós tekintettel nézett, amilyet az ember akkor ölt, amikor egy befagyott tavon megy keresztül, és csak remélni tudja, hogy a jég nem fog beszakadni alatta.
MEGKAPHATJUK EZT A KUTYÁT?
A professzor a fényképre meredt.
– Nem pont ezt – tette hozzá gyorsan Abigail. – Hanem egy ilyen fajtát. Lécci!
– Lécci, Papa! – kiáltott be John a konyhából.
És ekkor, mintha csak álmából térne magához, a professzor körülnézett, és észrevette, hol áll az asztal, amit az ikrek úgy toltak el, hogy vacsoránál az apjuk helye éppen a lámpa alá essen. Hátrafordult, és meglátta a konyhába futó horgászzsinórt.
– Milyen elmés – motyogta.
– Akkor megkaphatjuk? Lécci! – folytatta Abigail. – Mi viseljük gondját, mi fogjuk sétáltatni meg minden.
– Nem is tudom, Abby – töprengett a professzor. – Egy új kutya… az annyira nagy változás.
– De hát nem épp arra van szükségünk? – csapott le Abigail.
A professzor a lányára nézett, aztán a himbálózó képre, és a kutya mintha visszanézett volna rá. Letette a villáját, és elgondolkodott.
ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK
1. A LMSLHCSRLG úgy működik, hogy levegőt fúj a könyvre, magazinra vagy kottára. Mit gondolsz, víz alatt működne? Miért?
2. Mikor zongoráztál utoljára víz alatt? Írd ide a választ: _____
3. Miért jó ötlet „súly”-nak nevezni el valamit, ami súlyos? Fogalmazd meg válaszodat egy rövid opera formájában!
