A szerelem matematikája
Semmi meglepő nincs abban, ha egy kamaszsrác álma az, hogy híres legyen és bukjanak rá a nők. Azonban Colin meglehetősen szokatlan módon próbálja elérni ezeket a célokat, ugyanis rocksztár karrier helyett Nobel-díjra pályázik, és sportkocsik helyett matekkal csajozik. - Vujovits Júlia ajánlója
Colin furcsa srác. Röviden összefoglalva egy IQ bajnok Don Juan némi autisztikus beütéssel. Ezek után szerintem senkit sem lep meg, hogy a srácnak erős szerepütközése van: az átlagos énje mindennapi dolgokkal van elfoglalva: vezetés, hamburger, lányok, filmek, haverok stb. Ám az agyontrenírozott mini akadémikus énje szanszkritul tanul a nyári szünetben és bemagolja a pí számjegyeit. Nehéz eldönteni, hogy Colin saját ambíciójából kifolyólag tanul ilyen elszántan vagy pedig tanár apjának próbál megfelelni kiskora óta, aki elültette fiában élete dilemmáját. Ugyanis kutatásokból ismeretes, hogy a csodagyerekek nem lesznek nagyobb eséllyel zseniális feltalálók, mint más okos társaik. Márpedig Colin úgy gondolja: „mi értelme az életnek, ha az ember nem alkot semmi maradandót?"
Colin a szerelemben is jártas, mivel 19 Katherine nevű barátnője volt már tizennyolc éves pályafutása alatt. Ezen a tényen fenn lehet akadni (nem reális), de sokkal jobban tesszük, ha egyszerűen elfogadjuk ezt a (prím) számot, ami némi meseiséget csempész az egyébként reális történetbe. A regény során lassan fény derül az összes Katherine történetére, amely mind egy kis szeletet világít meg Colin előéletéből. A fiú saját módszerével próbálja meg feldolgozni szakítások okozta fájdalmat, megpróbál egy képletet kidolgozni, amely meg tudja jósolni egy kapcsolat hosszát és kimenetelét. Rengeteget dolgozik az elméletével, mire sikerül minden szerelmét besuvasztania egy lehangolóan egyszerű függvénybe. Úgy gondolom, ez is egy módja a nők tárgyiasításának, csak éppen elegánsabb, mint egy búsongó sörözés a haverokkal. Szerencsére a könyv végén egy hosszabb függelék magyarázza a Colin által alkotott egyenlet lényegét a dilettánsoknak. (Egyébként ehhez hasonló elmélet a valóságban is létezik, amely a házasságok tartósságát igyekszik kiszámítani.
John Green többi könyvével ellentétben a Katherine a köbön nem egyes szám első személyben íródott, aminek az lehet az oka, hogy Colin valóságát nehéz lenne úgy modellezni, hogy egy átlagember számára koherens történetet kapjunk. A fiú gondolkodásmódja azért izgalmas, mert teljesen máshol vannak a hangsúlyok az érzékelésében. Sok jelentéktelen dolgot fontosnak talál, folyton szellemi fejtörőkkel van elfoglalva és kényszeresen keresi az ismétlődéseket. A gyakori lábjegyzethasználat jól imitálja Colin gondolkodását, mivel a szerző folyton random tényeket és megjegyzéseket szúr be a szövegbe. Ahogy a lábjegyzet kiugrasztja az olvasót a történet folyásából, valószínűleg Colint is így zökkenti ki túlzott agymunkája az érzelmi szituációkból. Éppen ezért igen megosztó karakterről van szó. Vagy hihetetlenül szellemesnek fogod találni ezt a kis zsenipalántát, vagy pedig az idegeidre megy az okoskodásával.
Idegesíteni fog:
- ha a középiskolai matekórákon azt érezted, hogy a matek és a való élet köszönőviszonyban sincs egymással,
- ha utálod a fun facteket,
- ha szerinted a gyerekek nem lehetnek szerelmesek.
Imádni fogod, ha:
- szerinted az élet egy közel végtelen számú változóval rekonstruálható egyenlet, amit ugyan sosem fogunk megfejteni, de azért próbálkozni érdemes vele,
- ha polihisztor vagy,
- ha mostanában szakítottál.
A sztori fontosabb szereplői egytől egyik Colin ellenpontjai valamilyen aspektusban: míg Colin hírnévre vágyó, szuperokos, gizda, materialista fiú, addig legjobb barátja nagyon vallásos és nem járt még senkivel, Lindsey nevű barátnőjelöltjének egyetlen vágya, hogy saját szülővárosában öregedjen meg egy teljesen átlagos életút után, MC nevű ismerőse egy kalandvágyó, népszerű srác, aki nagyon kigyúrt és rettentően buta. Talán éppen ezektől az emberektől tanulva mérséklődik Colin álláspontja a történet végére. Többé már nem érzi magát igazán különlegesnek, ami egyben hatalmas megkönnyebbülés és tragédia is. Így már sokkal inkább be tud illeszkedni a társadalomba, élvezni az élet apró örömeit, de valószínűleg sosem lesz az övé a hőn áhított Nobel-díj.
Ez a könyv nem csak tudóspalántáknak szól, hiszen az üzenete általános érvényű. A tinédzserkor arról is szól, hogy rájövünk, nem vagyunk olyan különlegesek, mint ahogy a szüleink elhitették velünk és legnagyobb valószínűség szerint semmiben sem leszünk világelsők. Baromi nehéz túltenni magunkat ezen a szomorú tényen, de szerintem lényeges, hogy minden fiatal felismerje azt a rettentő fontos dolgot, amit Colin megért, azaz, hogy nem baj, ha nem mi vagyunk a legkiválóbbak, az életminőségnek és boldogságnak semmi köze nincsen a tudományos vagy művészeti elismertséghez.
A szerző így fogalmazza meg a dolgot:
„Szerintem az emberek többsége egy ponton rájön, hogy nem ő a legtehetségesebb ember a világon, legyen szó tudományos teljesítményről, baseballról, írásról, cheerleadingről vagy akármilyen területről. Azt hiszem, erről szór a tinédzserkor- realizálni, hogy nem vagyunk egyedül, ami egyszerre tölt el minket örömmel és csalódással. Egyszer csak rá kell ébredned, hogy nem te vagy a világ közepe, de csak ezután a felfedezés után tudsz mély és hosszú távú kapcsolatokat építeni, amelyekre szükséged lesz a felnőtt életed során.
Ez az a téma, amiről írni akartam.”
És milyen jó, hogy van, aki ír erről a fontos témáról!
