"A saját anyám is rajtam röhögött..."
Beni élete ott folytatódik, ahol a Most akkor járunk?-ban abbamaradt. Barátnője, Eszter New Yorkba költözött, és egyre nehezebben megy a vele való kommunikáció; közeleg a felvételi, és valahogy senki sem képes semmi másról beszélni; Fedor egyre furcsábban viselkedik, Andris agya pedig csak a csajok és a sport körül jár... A kérdés csak az, hogy mi legyen ezután. Olvass bele Tallér Edina legújabb könyvébe, a Holnaptól minden rendbenbe!
Alig vártam, hogy induljunk már, és adjuk le minél hamarabb a papírokat, mert egyrészt izgultam, hogy milyen lesz ott benn, a suliban, másrészt rohadtul rajtam volt még mindig a bűntudat, hogy suli vagy nyílt nap helyett mi itt lógunk Andrissal, és tömjük az arcunkba a hamburgereket.
– Na jó, menjünk! – mondta Andris, miután leküldött fél liter narancslét a kaja után. – Nézzük át, milyenek ott a csajok! Lehet, hogy lesz ismerős. Valamelyik meccsről. Jó lenne!
– Fú, Andris, mekkora lenne már! Mondjuk, odajönne hozzánk két tizenegyedikes csaj! Én ismerek két tizenegyedikes csajt!
– Honnan?
– Hát innen, a gimiből.
– Oké, de honnan ismered őket?
– Esztiéknél találkoztam velük. Illetve Eszti anyukája fodrász, tudod. Hozzá jártak az anyukáik hajat vágatni. Néha összefutottam ott a csajokkal is.
– Az még nem olyan, mintha ismernéd őket! Beszéltél már velük?
– Persze! Többször is összefutottunk! Mondom, hogy Eszterékhez jártak!
– És mit beszéltél velük?
– Hát azt, hogy helló. Köszöntünk egymásnak.
– Hú, ez aztán a nagy sztori! – röhögött András.
– Jó, belátom, nem egy nagy sztori, hogy ismerek két gimis lányt, akik a szomszédba jártak fodrászhoz, de azért valami, nem? Te még ennyit sem tudsz felmutatni! Csak álmokat. Hogy mekkora jó lenne már, ha valamelyik csaj a nyakadba borulna, hogy drága Bandikám, láttalak múltkor meccsen, Isten vagy! Aha, persze!
– Na, majd várd ki a végét! Lehet, hogy így lesz! De nem vagyok Bandi! Tudod, hogy utálom!
Miközben sétáltunk a suli felé, annyira szerettem volna, ha úgy alakul, hogy tényleg összefutok a két csajjal. András csak nézett volna, ahogy nagy lazán leállok a csajokkal, hogy: „Na, helló, mi a helyzet? Ti is itt tanultok? Tényleg, nem is tudtam! Képzeljétek, jövőre mi is! Most hoztuk a jelentkezésit. Áh, nem, dehogy, nincs para. Tuti felvesznek, de amúgy se nagyon érdekel.” Meg ilyesmi. Tutira elképzeltem, mekkora lenne már, ha így történne. Gondolom, András meg arról álmodozott, hogy majd virít nekem, amikor felismerik a kapuban a csajok.
Odaértünk. Hú, sokszor mentem már el ez előtt az épület előtt, de nem is vettem észre, hogy ekkora nagy! Srácok meg lányok jöttek-mentek a suli előtt, tök jól néztek ki mind, vidámak voltak, nyugodtak, magabiztosak, olyanok, mint akik otthon érzik magukat.
– Hú, bakker! Mekkora! – mondta András.
– Szerinted melyik a bejárat? – kérdeztem.
– Hogyhogy melyik? Hát ott, az – mutatott Andris egy nagy kapura.
– Ez nem nyílik, Andris!
– Ja, akkor nem ez a bejárat… Ne bénázzál már ott! Nem látod, hogy nem nyílik? Gyere már onnan, mindenki látja, hogy itt bénázunk!
– Oké, Andris, így viszont sokkal jobban nézünk ki, tényleg! Csak itt toporgunk, menjünk már valamerre! Hol a bánatban van az a bejárat? Honnan jönnek ezek ki? Mindenki minket néz. Hol mennek ezek be? Mi lenne, ha követnénk őket?
– Hülye vagy, Beni? Kövessük őket, te megőrültél? Hé, rám nézzél már, ne tekergesd úgy a nyakad, a vak is látja, hogy keresel valamit! Csinálj úgy, mintha beszélgetnénk!
– De Andris! Mi nem dumcsizni jöttünk, hanem leadni a lapokat! Találjuk már meg a bejáratot! Komolyan! Ennyire nem lehetünk kretének!
– Ja, jó! Oké. Akkor mondd, hogy merre menjünk!
– Mondom, hogy kövessük őket! Valahonnan csak kijöttek, nem?
Ebben a pillanatban mintha elvágták volna a tömeget. Se be, se ki, egy teremtett lélek sem járt a suli körül, csak álltunk ott és néztünk, mint Bálám szamara. Jó, tudom, hogy nagyon gáz ez a Bálám szamara duma, de ezt mondta akkor Andris. Mindig vannak ilyen fura szövegei, még otthonról hozta őket, Erdélyből.
– Állunk itt, Beni, mint Bálám szamara! Húzzunk már haza!
– Nem hiszem el, hogy egy iskolának nincs normális bejárata! Gyere, kerüljük meg az épületet, akkor csak megtaláljuk!
– Na persze! Lássa csak mindenki, hogy olyan kretének vagyunk, hogy még azt sem tudjuk, hol a bejárat!
– Segíthetek, srácok?
Fú, ezt nem hiszem el! Olyan szép lány állt előttünk, mint a mesében! Illetve nem is lány! Nő! Még az is felmerült bennem, hogy nem diák, hanem esetleg tanár. De szerencsére nem köszöntem neki csókolomot.
– Áh, kösz nem, csak dumálunk egy kicsit a haverommal – válaszolta tök lazán András. Annyira tök lazán, hogy a vak is látta, mennyire be van feszülve.
– Ja, csak azért kérdem, mert azt hittem, a felvételi miatt jöttetek. Én Vivien vagyok, ide járok tizedikbe, és ma én vagyok az infóügyeletes. Segítek a jelentkezőknek. Azt hittem, ti is azok vagytok.
– Áh, nem, nem, mi csak itt dumcsizunk – ismételte meg a nagyon laza haverom.
A csaj mosolyogva elköszönt, és otthagyott bennünket.
– Ja, jó – mondta. – Akkor helló.
Ahogy hátat fordított nekünk, és megrázta a haját, naná, hogy olyan volt, mint egy samponreklám.
– Hülye vagy, András? „Áh, mi nem ide jelentkezünk, csak dumcsizunk???” Ez meg mi volt?
– Önvédelmi reflex – vágta rá András.
– Hogy mi???
– Jól van, hagyjál már! Így alakult. Most akkor mi legyen?
– Hogyhogy mi legyen? Le kell adnunk ezt a rohadt lapot, te meg azt mondtad az évszázad nőjének, hogy köszi, de ne segíts! Most mit csináljunk?
– Hát, én is ezt kérdezem! – mondta megszeppenve az okos haverom.
Nem lett semmi, beégtünk. Hazakullogtunk, és megkértem anyut, hogy ő vigye be másnap reggel a jelentkezési lapomat, mert én nem találtam a bejáratot. Ugye, mondanom sem kell, hogy még a saját anyám is rajtam röhögött? Az első találkozásom álmaim sulijával ekkora bukta volt.
