A mese mindent felold
Both Gabi leginkább irodalmi szervezőként ismert, no meg persze háromgyerekes újlipótvárosi anyukaként. Titkos minőségében azonban meseíró is. Késő éjszaka írja le és formálja szép szöveggé a nappali fejből meséket, amelyekbe beszöknek a város lényei, szobrok, utcák, és a gyerekek meg az anya fantáziája, városi manók és tündérek kelnek életre. A hét minden napjára jut egy mese, egy hét alatt elmesélhetjük a gyerekek kalandjait. Az szerzőt kérdeztük a mesék születéséről, gyerekekről, Budapestről.
- Rengeteg mindent csinálsz - Meseutca, Mesenap, tankönyvi segédanyagok... mi mindent pontosan és mikor írsz?
- Alapvetően a Meseutca szerkesztése a fő munkám, de annyi minden van még emellett: könyvbemutatók, konferenciák, fesztiválszervezés... Persze mindegyik ugyanarról szól: nagyon szeretném, ha minél több gyerekhez eljutna az értékes gyerekirodalom!
Néha már magam sem tudom, mi mindent csinálok. Egyvalamit viszont nem tudok jól: azt mondani, hogy NEM.
Leginkább semmikor nem írok, a Pagony például három éven át próbált belőlem kihúzni egy értékelhető kéziratot, és az antológiákba is mindig én adom le utolsóként a meséimet. Éjszakai ember vagyok. Olyankor csend van és nyugalom. Csak az a baj, hogy korán kell kelni, ha oda akarunk érni a suliba. Nem olyan egyszerű három morcos és álmos gyereket megszelídíteni reggelenként, de legfőbb feladatom mégis az ő szelíden tartásuk. Meg persze az írás és az olvasás.
- A mesék mind valós helyzetekből, konfliktusokból indulnak ki. Szoktál mesét improvizálni, ha baj van?
- Hogyne. Mindig azt mesélem, ami van. És eddig még soha nem volt olyan helyzet, amit ne tudtam volna a mesével feloldani.
- Rendelnek a gyerekek szereplőket, témákat?
- Főként a legkisebb, aki ötéves. Minden áldott reggel az iskolából az óvodába menet mesélnem kell neki Palipálról, egy furcsa városi lovagról, aki sokszor találkozik azokkal a könyvszereplőkkel, akikről épp olvasunk, de néha Árminnal is összefut. Palipál ma éppen az űrben volt Berg Judit két kis dinójával együtt, de aztán a fiam mégis levarázsoltatta a szereplőket, hogy a lovag kedves ellenségével, a Földiboszorkával vívjon egy jó kis csörtét.
Néha, amikor nagyon fáradtak a gyerekek, leülünk a kanapéra, és improvizálok valami teljesen agyament mesét, amin rengeteget röhögünk. Aztán néhány perccel később örökre elfelejtem ezeket, hiába kérik, hogy mondjam el újra. Részleteket is felidéznek belőle, de általában fogalmam sincs, miről beszélnek...
- Írnak ők is saját meséket?
- Igen. Teljesen normális nálunk, amikor Ármin kikurkász valahonnan egy hatalmas üres füzetet, és közli velem, hogy ő most könyvet ír. És tényleg vannak ott valamik, amit aztán elmesél, és ha nem is értem teljesen, lenyűgöző, ami a fejében születik. Berta, a legnagyobb ír és rajzol, sőt nemcsak rajzol, hanem kifejezetten illusztrál. Komponál, gondolkodik, konstruál, és tényleg meglehetősen jó képeket készít. Elzát a természettudományok érdeklik, és inkább versekben gondolkodik, mint mesékben. Viszont nagyon klassz rímeket improvizál, és titokban szerelmes Varró Daniba.
- Mi a mese útja a szóbeliségtől a könyvig?
- Változó. Mindig más. A Hintarabló ősváltozata az Aranyvackor pályázatára készült, életemben először akkor írtam le a mesémet, addig csak fejből meséltem hosszú, bonyolult mesefüzéreket. Az aranyvackoros meséhez képest teljesen más az, ami a könyvben megjelent. Ez a legizgalmasabb egyébként: könyvet csinálni a mesékből, kitalálni az ívét, összerakni a történeteket, építgetni a karaktereket, Maros Kriszti közben születő képei is gondolkodásra késztettek.
- A nyelvi játékok segítenek a fikció határait kirajzolni, eltávolítani a szöveget a referencialitástól?
- Nyilván nehéz ezt úgy olvasni, hogy el lehessen vonatkoztatni tőlünk azoknak, akik ismernek bennünket, de kifejezetten azt kértem két barátunktól is, hogy ne árulják el a gyerekeiknek mesélés előtt, hogy én írtam a szöveget, és a gyerekeim a főszereplők. Így is hatott, mert ahol vicces volt a történet, ott nevettek, ahol melankolikus, ott szomorkodtak. És izgultak is, amikor nyomozni kellett. A nyelvi játékokat néha észre sem veszik a gyerekek. Én sem veszem észre, ha játszom a nyelvvel. Számomra teljesen természetes, hogy a nyelv játék.
- Manó, tündér... az elégnél is több van a mesékben. A tieid miben mások, mint a szokásos varázslények?
- Például abban, hogy a városban élnek, és nem az erdőben. Egyik sem közönséges manó vagy tündér. Az Orrontó tulajdonképpen kobold, csak kicsit megmanósodott közben, és nagyon jószívű, bár kicsit azért kor(r)látolt. A Cipőtündér meg először gonosznak tűnik, csak aztán derül ki, hogy a cipőrablás tulajdonképpen jó cselekedet.
- A meséid gyerek- és felnőtt problémákat is megpendítenek "fű alatt". Van metszéspontja a két világnak?
- Nehezen jöttem rá, hogy a mesék akkor sem „nevelnek” jobban, ha kimondjuk azt, amit szeretnénk megértetni a gyerekekkel. Ez épp abból adódott, hogy rengeteg problémamegoldó mesét mondtam nekik, ami akkor és ott jó hatással volt rájuk. De ami szóban hat, az teljesen más leírva. Az anya figurája a bölcs szerkesztői tanácsoknak köszönhetően épp ezért húzódott egyre hátrébb és hátrébb a történetben.
- Nem vagy budapesti, ezek mégis nagyon budapesti mesék. Mit jelent neked ez a város?
- Az egész gyerekkorom az elvágyódásról szólt. Ötévesen kiálltam a falunk főutcájára, és sóvárogva bámultam az autókat, amik ELmentek onnan. Nagyon nem oda való voltam, és ez gyorsan ki is derült, mert ennek a kis közösségnek a lakói nehezen viselték, hogy olyan vagyok, amilyen. Amikor ideköltöztem 18 évesen, ez a város azonnal el- és befogadott, és ezért nem tudok eléggé hálás lenni neki!
- Kik az ihletőid, kedvenceid, akik bekúsztak esetleg a mesékbe?
Mindenki, akit valaha olvastam, ott van a könyvemben Benedek Elektől Lázár Ervinig, Mosonyi Aliztól Berg Juditig, Nádori Lídiától Gimesi Dóráig. Milnét pedig picit meg is idéztem. Erich Kästner vagy Timo Parvela mindig lenyűgöz a könyveivel. Azt hiszem, az egész Meseutca alibi számomra, és a többiektől eltérően én csak azért szorgalmaztam a létrehozását, mert nagyon szeretek meséket olvasni...
