A „kötelező státusz” hatása
Biztos sok mindenki érezte már azt, amikor kezébe vette az egyik kötelező olvasmányt, hogy mindjárt telehányja a szobát. Nagy nehezen pár oldalon át szenvedett vele, de hamar a sarokba dobta, hadd rohadjon el. Aztán a témazáró előestéjén lázasan kutatott egy összefoglaló után, egy héttel később pedig egy kettest vitt haza. Ez szerintem sok esetben azért történik, mert a könyv „kötelező”, bloá, pfujj! És, ha valami kötelező, akkor az kínkeserves, nemakarom-dolog – ez az egész megbélyegzi bárkinek a könyvvel való kapcsolatát. – Sárközi Máté ajánlója
Erre itt jön ez a magyartanár és egyben író, Nényei Pál, aki valami mást mutat, más megvilágításba helyezi az olvasást és az irodalmat – elsősorban a görögökét.
Nos, én az irodalmat irtózatosan szerettem és szeretem, soha sem volt problémám vele, a népzenével viszont annál jobban. De aztán, amikor már nem foglalkoztunk vele az iskolában annyit, rájöttem, hogy mennyire ősi, belülről eredő és nyilvánvaló dolog ez. És amint hagytam, hogy ez a generációkon átcsörgedező gazdag patak hasson rám, megszerettem. Egyik pillanatról a másikra. Azelőtt azért nem tudtam megszeretni, mert elvárták. Nemcsak azt, hogy „szeressed má’, te hülyegyerek, mer’ ez annyira szuper, meg minden”, hanem azt is, hogy gyökeresen változtassam meg a gondolkodásomat, de nagyon gyorsan, mert a tanterv szerint már november 25-ére meg kellett volna változnia, és mindjárt június. De nem jött össze, bocs. Tehát, amit ezzel mondani akarok, hogy amint nem volt kötelező, rájöttem, hogy nemcsak a népzene, az irodalom, hanem az összes művészet az ember önmegvalósítás és kinyilatkoztatás iránti vágyát hivatott kielégíteni. Mert erről szól. Hogy kimondjuk, kitáncoljuk, kiénekeljük, kirajzoljuk, kifestjük, megformázzuk agyagból a Bármit, ami a miénk. Hogy kommunikálunk. És erre már a szarvasbőrt hordó, csupaszőr őseinknek is volt belső, égető igénye. Sajnos ez az igény meghal, amikor csupán „kötelező olvasmányként” kezelünk egy könyvet. Kihal belőle a varázs.
És pont attól jó különösen ez a könyv, hogy kellemesen, humorosan, történetszerűen, elhagyva a hivataloskodást, az izzadtságszagú magyarórák hangulatát megmagyarázza, hogy mi miért van, hogy mennyire jó, varázslatos, szabad és fontos dolog az irodalom, ha nagybetűs Emberek szeretnénk lenni, és hogy a görögök nem csak sznobok tógában, akik minden percben geometriáról gondolkodva hexametereket farigcsálnak, hanem elsősorban emberek. Olyanok, mint mi, csak egy kicsit máshogy telnek a napjaik, máshogy élik meg az emberiség univerzális, időtálló problémáit, úgy is mint: szerelem, hovatartozás kérdése, saját magunk keresése, stb.
Szóval mindenki nyugodtan olvassa csak el ezt a zseniális alkotást. Aki imádja az irodalmat, aki utálja az irodalmat, aki fiatal, aki idősebb. Melegen ajánlom az új szemléletű magyartanároknak is! Mert nem csak a görög irodalomról van szó, hanem arról a buzogó, forró, lélegző, ősi mesevilágról, amit Irodalomnak hívunk. Jót fog tenni, igazi felüdülés lesz. Remek.
