A jókedvű játék az első
Jesztl József és Lencse Máté hivatása és küldetése, hogy a gyerekeket a játék élményén keresztül tanítsák meg játszani. Beszélgettünk velük játékmechanizmusról, versenyzésről, előnyadásról - olvasd el interjúnkat!
Úgy látom, hogy a társasjátékoknak igazi aranykora van – az iparág dinamikusan fejlődik, jobbnál jobb játékok látnak napvilágot, és nemcsak a gyerekek, de a felnőttek körében is egyre népszerűbb a társasozás. Mit gondoltok, mi ennek az oka?
Jesztl József: Pontosan, a jobbnál jobb játékok megjelenése az egyik ok, ami miatt többen játszanak. Egy önmagát erősítő folyamat indult a kilencvenes években. Rájöttek a szerzők, kiadók, hogy rengeteg érdekes játékmechanika van. Megjelentették őket, néhányból ‘mass’ játék lett, de amiből nem lett, az is vonzott jó néhány játékos kedvű embert. Megérte kiadni őket, így évről évre egyre több fogyott és jó nagyra duzzadt a kínálat - talán már túl nagyra is. Ezért is szeretem ezt a könyvecskét: több játék egy helyen, környezettudatos formában, becsomagolt levegő nélkül…
A másik ok szerintem az, hogy most sok egyedül elérhető játék áll az emberek rendelkezésére, de ez így ebben a formában kevés, hiszen hiányzik belőlük a valódi társas élmény: társunk nevetése, együttérző pillantása, a közös elemzés, stb. Emiatt a hiány miatt újra megnőtt az igény a valódi társas interakcióra. Együtt játszani talán a világ legnagyszerűbb dolga.
Lencse Máté: Igen, a jó játékok nagyon kellenek ehhez a folyamathoz, mert azért még ma is sokan hitetlenkednek, amikor a társasjátékozásról beszélek. Persze mindenki játszott, de csak gyerekként és csak pár játékkal, így ezekkel azonosítják ezt a világot. Muszáj nekik gyorsan jó élményeket mutatni, és azért ez már tényleg nem olyan nehéz. Persze a szülők és a pedagógusok mindig tudták, hogy társasozni fontos meg jó, de nekik sem állt rendelkezésre ilyen komoly eszköztár, úgyhogy fel kell nőni a feladathoz. Gyakran hitetlenkednek azzal kapcsolatban is, hogy a mai digitális világunkban, hogyan lehetne gyerekeket társasok mellé leültetni. Könnyebb, mint hinnék, ha jól kínálunk, de azért azt se feledjük, hogy az aranykor sem jelenti azt, hogy mindenkinek imádnia kell!
A Jól játszani könyv különlegessége, hogy segít eligazodni a bonyolultabb játékok értelmezésében, és megtanítja, hogyan lehet úgy játszani, hogy különböző képességű gyerekek, kisebb-nagyobb testvérek egyenlő esélyekkel induljanak. A benne található játékoknak ennek megfelelően háromféle variációja van. Miért jó az előnyadást?
Vörös Judit illusztrációi
J.J.: Nézzük meg, mi van, ha nem adok előnyt: könnyedén nyerek, és elmegy a srácok jó részének a kedve… ez természetes. Vagy hogy ne menjen el a kedve, hagyhatom magam legyőzni... Amikor hagyom magam, akkor egy egész más játékot játszom: eljátszom, hogy játszom. Ebből a gyengébb fél nem sokat tanulhat játékról, az életről. Amikor előnyt adok, akkor viszont őszinte lehetek, nem kell eljátszanom a hattyú halálát, valós a küzdelmem a “túlélésért”, és a játékom minősége másolandó példa lehet a velem játszó gyerekeknek. Bemutathatom a teljes technikai tudásom, teljes lelkierőmet, amint a szinte védhetetlen állásból küzdök azért, hogy én nyerjek. Ebből van mit tanulni, ezt vonzó lehet másolni - szerintem. Sokszor elbukom ugyan ebben a küzdelemben, de közben létrehozunk közösen egy előnyökből kialakított egyensúlyt, amiben mindketten ugyanazt a szórakoztató, és ugyanakkor mindenki számára kihívást tartogató játékot játsszuk.
L.M.: Nemrég egy előadáson az egyik hozzászóló odáig ment, hogy ő csalni is hajlandó azért, hogy a gyereket hozza ki győztesnek a partiból. Olyan mennyiségű energiát mozgatunk meg játék során, amit akár kreatívabb, előrevivőbb irányokba is mozdíthatnánk. Én szeretem azt gondolni, hogy tisztelem annyira a gyereket és a játékot, hogy őszintén, nyíltan játszom, amibe nem fér bele, hogy hagyjam magam. Egyébként nem is az előnyadás az első lépés, érdemes azzal is foglalkozni, hogy megtaláljuk azokat a játékokat, amikben egyenlőek az esélyek, például ha nagy a szerencse szerepe vagy olyan a mechanizmus, amiben a gyerek jól érzi magát. Aztán persze érdemes elővenni más struktúrákat is, hogy tanuljunk, fejlődjünk, és akkor nagy szerepe lehet az előnyadásnak. Nekem most egyébként az a kedvencem, amikor szimultán játszom több ellenféllel, és a megosztott figyelem miatt küzdök hátránnyal. Ráadásul ilyenkor javasoljuk azt a szabályt, hogy ha bárhol győz a gyerek, akkor a teljes harcot a gyerekcsapat nyerte. Igazán szépen összehozza őket, nekem pedig tényleg nagyon nehéz feladatom van, miközben mindenki jól érzi magát és a valós tudásával képes partiban maradni.
A könyvben 7 klasszikus játék alapján ti új játékokat találtatok ki. Miből indultatok ki, és milyen koncepció mentén faragtátok az új játékokat?
L.M.: Nem mondanám, hogy a klasszikus játékokból indultunk ki, hiszen jellemzően a játék ötlete van meg hamarabb, ami aztán vagy hasonlít valamire vagy nem, de azért az utóbbi nagyon ritka ennyi játék között.
A könyvbe bekerült 7 játék közül kettő már évek óta kész volt, sokat teszteltük, működtek, de a kiadásnál vagy elakadtunk vagy nem jöttünk rá, hogy mi a megfelelő forma. Nagyon boldogok vagyunk, hogy ebben a könyvben megtalálták a helyüket. A többi játék a könyvvel együtt alakult. Harsányi Eszter azzal keresett meg minket, hogy olyan játékokat szeretne, amit egy család sok szempontból különböző tagjai is tudnak együtt játszani, erre pedig mi azt találtuk ki, hogy írunk egy könyvet az előnyadásról, amiben lesznek játékok, amelyeken be lehet mutatni, hogy mit is szeretnénk. A könyvforma viszont eléggé beszűkítette a lehetőségeket, így fordultunk a kétszemélyes, absztrakt játékok felé, ástuk elő régi ötleteinket és kezdtünk közös próbálgatásba. Volt olyan játék, ami körülbelül két perc alatt megszületett, nagyjából az első tervezgetés legelején. Azonnal ki is próbáltuk, és örültünk, hogy működni látszik, de volt olyan, ami sok héten át nem akart összeállni, és nehéz is volt elengedni a kezét. Talán a dáma- és a sakkjátékunk olyan, hogy tudatosan emeltük be és dolgoztunk rajta, mert nem tudtuk elképzelni nélkülük a könyvet. Jó volt látni, ahogy ennyi játék összeáll egyetlen könyvbe, és hogy ilyen szépek lettek, szeretjük Vörös Jutka munkáját.
J.J.: Szóval koncepció? Eszter játékot szeretett volna. Mi több komoly szöveget szerettünk volna. A kiadó többet mesélt volna. Hála a beletett impulzusoknak, színes, de komoly nyaralós könyv lett, ami, reméljük, sok szép játékos alkalmat él meg családoknál, barátok közt. Inspiráló volt a közös munka és szeretjük a végeredményt. Gyűlnek az új ötleteink, szívesen szólnánk pénzbeosztásról játékosan, vagy játszanánk a színekkel... 
A társast otthon nyilván (vagy remélhetőleg) nem oktatási céllal vesszük elő. Ti azonban mindketten játékpedagógiával foglalkoztok, játékokkal fejlesztetek. A legtöbb ember elképzelni sem tudja, hogy ez hogy történik, mit csinál egy játékpedagógus. Elmesélitek?
L.M.: Szerintem meg nagyon sokan úgy vesznek játékot, hogy az jó, mert fejleszt. Nem véletlen, hogy a kiadók, boltok, eladók is egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek erre, hiszen az ember jobban érzi magát, ha úgy vesz játékot, hogy az még milyen nagyon hasznos is.
Persze a lényeg ettől még maga a játék. A pedagógiai céllal fejlesztett játékok ritkán jók, ha a játék oldalát nézzük. Mi is úgy közelítjük meg a dolgot, hogy játékalkalmakat próbálunk teremteni, amelyekben magunk is részt veszünk, és türelmesen várjuk, hogy a társasjátékok kifejtsék hatásukat. Ez lassú, indirekt forma, de erősen épít a belső motivációra, és jó benne lenni gyereknek, felnőttnek egyaránt. A képzéseken, előadásokon, amiket tartok, talán ennek az elmagyarázása a legnehezebb: hogy merjünk kicsit kevésbé pedagógusok lenni, hogy ne feszüljünk már annyira rá a dolgokra, ne rohanjunk, ne akarjuk azonnal megtanítani jól játszani. Nyugodtan rontson el egy-két partit a gyerek, a játék úgyis visszajelez neki. Mi csak játsszunk jól, majd tanul tőlünk. Amikor dolgozni megyek, az úgy néz ki, hogy összepakolok egy-két-három zsák játékot - kíváncsi leszek, hogy a lányom hogy tudja majd elmagyarázni másoknak, hogy apa mit is dolgozik -, mert bár van valami a fejemben, hogy mit szeretnék, a gyerekcsapat úgyis alakít azon, és érdemes követni őket. Szóval, hogy mit csinálunk? Játszunk.
J.J.: Kicsit hosszabban válaszolok… Van egy edző énem is… Nagyon szeretek gyerekeket versenyekre felkészíteni. Akkor az adott játékot versenyszámnak kezelem, és én mint oktató vagyok jelen. Megyek elöl, és nagyon direktív vagyok. Folyamatosan azon agyalok, mit hogyan lehetne hatékonyan közölni, bemutatni, gyerekenként ki milyen edzésmunkát fog végezni, mi a legjobb eszköz az adott gyerek képességeinek kibontására, tehetségének növelésére. Ekkor játsszuk ugyan a versenyjátékot, de már más a tét, más a dimenzió. Ez nem mindenkinek való, sőt, aki ezt valódi belső késztetések nélkül elszenvedi, az egy életre megutálhatja a játékokat. Szóval mint játékpedagógus mit is csinálok: kialakítom, őrzöm a jó játékra alkalmas helyzetet, klímát. Ha kell, átmenetileg irányítok, de hosszú távon irányítson a játék, a játék játssza a csoportot. Néha felhívom a figyelmet valamire, néha kiiktatok valami felesleges szabályt, körülményt, de a jókedvű játék az első! Tudok válaszolni a felmerülő kérdésekre akár több szinttel mélyebb tudás alapján, de nem akarom megmondani a tutit. Irányt tudok mutatni, ha valamelyik srác szeretne elmélyülni valamilyen neki tetsző játékban, de a cél az, hogy minden srác egy kicsit jobban szeressen játszani. Szeresse elfogadni a bármilyen játékban rejlő kihívásokat.
Nem kérdés, hogy a zeneértő felnőtt több hasznos kikapcsolódásból válogathat önmaga gyönyörűségére. Operát hallgatni gyönyörűség! De előbb szeressék meg a gyerekek a zenét, hogy idáig eljuthassanak.
A játék értő felnőttek felnevelésén azon túl is van egy kulcs, hogy egy-két mester által játszott “Go” parti újrajátszása gyönyörűség. A sok fajta játékot játszó felnőttnek sok fajta játékból vett megközelítés áll a rendelkezésére, amitől általában magabiztosabb lesz, és szereti elfogadni az új kihívásokat. Ez egy elég menő emberi tulajdonság szerintem… Uff
