A bűvös szám: 8
Azért 8, mert az idei Könyvfesztiválra pontosan ennyi nagyon szuper könyvet hoztunk ki nektek! Széles a választék: csomótündér, egy nyomozós vakond, kitartó cica, szétszórt boszi, tükrös-trükkös hercegkisassony, egy vagány kisfiú, egy fura kilincslény, és persze Bogyó és Babóca. Kovács Eszter főszerkesztő személyes ajánlójából szemezgessetek kedvetekre, és találkozzunk jövő héten, a Millenárison, a Könyvfesztiválon!
Van egy szuperédes kisfiúnk Hollandiából, egy félénk (vagy épphogy vagány?) lánykánk meg egy boszink Angliából, egy vakondunk – nem, nem Csehországból, hanem Németországból. Egy Csomótündérünk és egy csomó tündérünk, királyfink, királylányunk Budapestről, egy Angliába tévedt francia cicánk (megspékelve egy olasz illusztrátorral), no meg egy xinxisünk egy magyar paplakból. És persze van egy csigánk meg egy katicánk is – szintén hazai pályáról.
Hogy miről beszélek? Természetesen a Pagony Könyvfesztiváli könyveiről, cím szerint a következőkről:
Bartos Erika: Bogyó és Babóca társasjátéka
Julia Donaldson – Axel Scheffler: Boszi seprűnyélen
Werner Holzwarth – Wolf Elbruch: Mese a vakondról, aki tudni akarta, ki csinált a fejére
Jill Tomlinson – Anna Laura Cantone: A cica, aki haza akart menni
Annie M. G. Schmidt – Fiep Westendorp: Titi a parkban
Gimesi Dóra: Csomótündér
Szakács Eszter: Kallantyú meséi
Julia Donaldson: Tüköry Léda és a varázscipő
Gimesi Dóráról Valentin-nap óta tudjuk (akkor jelent meg ugyanis első könyve, a Csomótündér), hogy nem csak jó dramaturg, hanem nagyon jó író is. Azóta tudjuk, hogy óriások laknak Budapest tízemeletes házaiban, és hogy a királyfiak is szeretik a királyi Szimplakertet. Meg azt is tudjuk, hogy milyen mesét olvassunk válás esetén, mert a Csomótündér bizony nemcsak a szerelemről, hanem a válásról is szól, és legfőképpen arról, hogy mindezt hogy viseli az, aki az egészről nem tehet, vagyis a legkisebb királyfi – és talán megtudjuk azt is, hogy ha muszáj válni (az is kiderül, néha muszáj), akkor hogy lehet azt úgy csinálni, hogy annak a bizonyos kiskirályfinak a lehető legkevésbé legyen rossz.
De ha már válás, akkor elő egy másik – legalábbis a magyar piacon mindenképpen – kényes, sőt mi több, tabu témával: ez pedig a kaki. Mesekönyv a kakiról? Igen, ilyet is lehet, Németországban biztosan (már több mint 20 éve is lehetett, 1989-ben jelent meg először a Mese a vakondról, aki tudni akarta, ki csinált a fejére) – és azóta megjelent még sokszor, sok helyen, több mint harminc nyelvre lett lefordítva, és nagy-nagy siker mindenütt.
A könyv arról szól, hogy egy nap a kis vakondnak valaki rákakil a fejére. Roppant bosszús lesz, elindul hát, hogy megkeresse, ki a tettes. Sorban végigjárja az összes állatot, nevezetesen a galambot, a nyulat, a kecskét, a disznót, a tehenet, a lovat, és mindtől megkérdezi az ominózus kérdést: „Te kakiltál a fejemre?” Az állatok pedig sorban válaszolnak. „Én? Ugyan már! Én ilyet kakilok!” És szépen meg is mutatják, hogy ők milyen kolbászt vagy bogyót vagy lepényt tudnak gyártani.
És hogy mi ebben a jó? Egyrészt nagyon vicces, méghozzá felszabadítóan vicces. Tudjuk, egy gyereknek elég csak kimondani a kaki szót, már gurul a nevetésről (nem hiába annyi gyerek kedvence a „Szép állat a krokodil, minden este bekakil” című Varró-opusz), mivel ő is tudja, már egészen kis korban, hogy ez valami tilos, valami illetlen, és akkor tessék, itt egy egész könyv erről szól, ráadásul le is van rajzolva. Holott elvileg nem kéne ennek illetlennek és tabunak lennie, mert lehetünk prűdek, mégis a világ legtermészetesebb dolga, hogy mindenki kakil, méghozzá mindenki másmilyet.
Miért kell mégis ezt egy mesekönyvben tematizálni? Nem kevés olyan kisgyerek van, akinél komoly gondot okoz a kakilás (vagy éppen nem-kakilás). Akkor segítünk a legtöbbet és legjobban, ha merünk beszélni róla, ha nevén nevezzük a dolgot, mert erről is lehet és kell beszélni. Ebben segít és erre biztat ez a könyv, ami ráadásul olyan szépen van megrajzolva, hogy már csak azért is érdemes kézbe vennünk. Nekem régi kedvencem és régi vágyam, hogy legyen ez a könyv végre magyarul is – meglátjuk, mit szólunk hozzá.
Új kedvencem viszont kettő is van. Az egyik Titi, a kisfiú a toronyház tetején – Annie M. G. Schmidt és Fip Westendorp könyvét ugyan még csak egy éve fogtam a kezembe, de amióta ismerem, kedvencemként emlegetem, ahol tudom, népszerűsítem, és mindenhol etalonként hivatkozom rá.
Szerintem ugyanis egy jó gyerekkönyv pont ilyen. Ilyen jó a szövege, és ilyen jók a rajzai. Hogy milyen is az az ilyen? Derűs, kedves, aranyos, izgalmas, vicces, okos, meglepő, fantáziadús, groteszk. Csupa jóra tanít anélkül, hogy ezt bármikor is direktben tenné, és az egész valahogy annyira igazi, még akkor is, ha beszélnek is az állatok, és egy kisfiú teljesen egyedül, szülők nélkül él és jön-megy a nagyvilágban. Mindvégig azt érezzük, hogy igen, ilyen a világ, ilyenek vagyunk benne mi, gyerekek és felnőttek, jók-rosszak egyaránt, és irigykedünk erre a két fantasztikus nőre, aki írta és rajzolta ezt a könyvet körülbelül 40 évvel ezelőtt, hogy hogyan is tudták ennyire egészségesen szemlélni a világot. És most itt a sorozat második része, a Titi a parkban!
Másik felfedezésünk Jill Tomlinson, és rá egészen véletlenül akadtunk rá, tulajdonképpen az illusztrátoron, Anna Laura Cantonén keresztül – és milyen jó, hogy rátaláltunk! Mert ez a sorozat, amiben először megjelent A bagoly, aki félt a sötétben, másodszorra pedig A cica, aki haza akart menni, úgy, ahogy van, elnézést az idétlen kifejezésért, de: bájos. Annyira szerethető Hupp, a bagolyfióka, és Szuzi, a kiscica. Annyira olyan mindkettő, mint egy igazi kisgyerek, olyan könnyű azonosulni velük gyerekként, és annyira jó olvasni róluk, szülőként. Jön még folytatása, nem is egy, pingvinről és kengururól, sőt, még egy tyúkról is!
A fenti kijelentés, miszerint Jill Tomlinson baglya és cicája olyan, mint egy igazi, hús-vér kisgyerek, régi ismerőseinkre, Bogyóra és Babócára is maximálisan igaz. Nagyon könnyű azonosulni velük, mert úgy beszélnek, úgy játszanak, úgy veszekednek, úgy szaladgálnak, mint a saját gyerekeink. A Bogyó és Babóca társasjátékában ezt különösen igaznak találtam: ahogy Bogyó megsértődik, csal, hisztizik, világgá megy, majd nagy nehezen megbocsát és újra hajlandó beállni társasozni, miközben annyi történt, hogy nem dobott hatost, vagy neadjisten kiütötték – nos, ez a szituáció és ezek a stációk nekem roppant módon ismerősnek tetszenek. És azt gondolom, hogy ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül...
Fantáziában és jó ötletekben Szakács Eszter is bővelkedik: legújabb mesekönyve egy xinxisről szól. Aki ismeri Szabó T. Anna versét a Kerge ábécéből, az talán emlékszik rá, mi fán terem a xinxis. Mondom is:
„Ez az állat itt a xinxis,
ugye csinos? Pedig nincs is.
De ő nem tudja, hogy nincsen -
jön és ugrál a kilincsen!”
Tényleg van, igazán nagyon aranyosan néz ki (köszönet érte Gyöngyösi Adriennek!), és egyáltalán, nagyon helyes főszereplője sok-sok nagyon helyes mesének. Igazi ovis mesék lefekvéshez, mindenféle manókról és mufurcokról és óriásokról és sárkányokról, háttérben egy nagy családdal és egy barátságos paplakkal – de a lelkész és négy gyerekük tényleg csak háttér, az előtérben itt a házakat benépesítő láthatatlan fura figurák állnak. Az egész mégis nagyon emberi, szemléletmódjában a Titihez hasonló, igazán és könnyen szerethető mesék.
Aztán van itt nekünk egy szerethető boszorkánk is: mivel Julia Donaldson-könyvről van szó, jól tudjuk, hogy bármilyen csúnya is az a boszi, igazából nem kell tőle félnünk, ahogy a szörnyen szörnyűséges Graffalótól sem kellett. Donaldson is olyasféle szerző, aki mindig meglepetéssel szolgál: nála semmi sem olyan, amilyennek képzeljük, vagy amilyennek kinéz, vagy amilyennek lennie kéne, hanem (hányadszor hangzik el ez ebben a cikkben?) sokkal emberibb és esendőbb. Julia Donaldson több mint 184 (!) könyve közül a Boszi seprűnyélen az egyik legismertebb és legkedveltebb verses mese, természetesen Axel Scheffler zseniális rajzaival.
Donaldson nem csak a kicsik nyelvét ismeri, a kisiskolás lányokét is jól beszéli. Legalábbis nem találkoztam még olyan kislánnyal a 7-9 évesek között (és minthogy a lányom kilenc éves, mostanában elég sok ilyen kislánnyal találkozom), akinek ne tetszettek volna Tüköry Léda kalandjai. Valószínűleg azért, mert mindenki alapvetően olyan (vagy legalábbis úgy viselkedik), mint a könyv főhőse, a kicsit félénk, de alapvetően teljesen normális és hétköznapi Adél, és mindenki kicsit arra vágyik, hogy olyan legyen, mint a féktelen és extravagáns Léda, Adél tükörképe és totális ellentéte, aki a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg Adél életben, és teljes felfordulást okoz. De persze sosem lehet unatkozni, és nagyon sokat lehet nevetni akkor, ha ott van Léda! Akiről mellesleg, és ez különösen tetszik nekem, végül is egyszer sincsen kimondva, hogy tulajdonképpen létezik-e vagy sem, Adél másik énje-e vagy egy másik kislány, illetve így is olvasható, meg úgy is. Talán attól függ, hogy gyerekek vagyunk-e vagy felnőttek.
Nagyon izgalmas alapötlet, szellemes és könnyen olvasható történetekkel, önálló olvasásra kitalálva a második részben is, melynek címe Tüköry Léda és a varázscipő.
Szóval elő a varázscipőkkel, és gyertek a Pagonyba, keressétek, olvassátok új könyveinket!
