A bennem élő gyereknek írok
Gimesi Dóra nevével gyakran találkozhatunk a legkölönbözőbb gyerekszínházak színlapjain. Írt már (át) Árgyélus királyfit és Hamupipőkét,Mindentlátó királylányt. Készített előadást kortárs gyerekversekből (Hajnali csillag peremén). Még nincs harminc éves, de már hazavitte többször a Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé és a Gyermekszínházi Szemle díjait. A hazai báb- és gyerekszínház egyik megújítója, aki szerint a szöveg nagyon is fontos a gyerekdarabok esetében, mert a kicsiket sem csak szórakoztatni és lenyűgözni kell, hanem a katarzis érzésében részeltetni. Hogy milyen jó író, azt most már nem csak a színházból, hanem a Csomótündércímű első kötetéből is tudhatjuk. A Csomótündér csak egy a sok tündér közül, akik a várost járják és hol megsegítik az embereket, hol az emberek segítenek nekik megtalálni a boldogsághoz vezető utat. Összefonódik a tündér- és embersors, és beleivódik a városi terekbe – elemelkedünk, hogy még jobban otthon legyünk, itt, Budapesten, meg a saját életünkben – gyerekek és felnőttek egyaránt.
Győri Hanna: Sokan akkor kezdenek gyerekeknek írni, amikor maguk is szülővé válnak. Te gyerekdarabokkal kezdted.
Gimesi Dóra: A főiskolán különböző stílusgyakorlatok, feladatok során írtam felnőtteknek is. De nem tudtam semmi újat nyújtani – a szokásos női vekengésen kívül nem volt benne semmi, és az még nekem sem érdekes. A felnőtt önreflexióm nem működött a szövegekben. De nem is egy mai, elképzelt ötéves kislánynak írok. Hanem a bennem élő gyereknek – annak a kislánynak, aki én voltam, és akire emlékezem is, és tudom, hogy hogyan érez és gondolkodik.
- Egyszerre nagyon modernek az átirataid és van bennük valami konzervatív. A gesztusaid nem idegenítenek el minket az alapérzelmektől.
- Nagyon szeretem a kereteket, amit a dráma, a népmese adnak. Hogy tudjuk, hogy honnan indulunk és hova tartunk. Hogyha feldobok egy motívumot, egy félmondatot, akkor az vissza fog térni, útja van a darabban. A szerkezetet kitalálom előre, nagyon tudatosan felépítem – ugyanakkor ez már nem olyan tudatosság, ami folyamatosan jelen van, hanem ösztönös érzékké vált bennem.
Az érzelmekkel meg úgy vagyok, hogy szeretem őket átélni. A színpadon a szélsőséges érzelmeket megmutatni, és nézőként megélni. Ha sírunk, akkor sírjunk, bőgjünk, ha nevetünk, akkor nagyon nevessünk. És sírjunk nyugodtan, mert tudjuk, hogy nemsokára megint kacaghatunk. Mélyre és magasra menjünk.
- Hogyan kerülöd el a szélsőséges érzelmek megmutatása során a giccset?
- Van jófajta giccs, amit lehet használni. Egyébként meg ízléssel. Érzi az ember, hogy egyszerre mennyi és milyen eszközt használhat. Mondok egy példát. Áll egy ember egy egyszerű díszlet előtt és mond valami nagyon nagyot. És még meg is világítjuk egy kis zöld fénnyel. Na, az sok. Vagy a zöld fényt kell kivenni, vagy vissza kell vezetni a nagyon nagyot valami egyszerűbbhöz. A próbán ez nagyon jól kijön, ott még lehet változtatni az eszközökön. A szentimentalizmust igyekszem kerülni.
Prózában is az arányokat kell eltalálni. Ha a magasztosat, az elemeltet valami furcsa stíluseszközzel, egy furcsa mondattal vagy szókapcsolattal, ironikus megszólalással ellenpontozom, akkor fog ülni a szöveg. Szeretem keverni a prózában is a magasztost és a hétköznapit és a kettő kontrasztjában megmutatni a világot.
- Mesélj ezekről a különös szavakról és ötletekről...
- Van bennem egy tanító szándék is, szeretném, ha a gyerekek megjegyeznék ezeket a különös fordulatokat, a formákat, versformákat és motívumokat, ahogy én is megjegyeztem gyerekkoromban. Én rengeteget olvastam, és olvastak nekem a nagyszüleim, a szüleim, és nagyon sok szóról konkrétan tudom, hogy hol hallottam először, és nagyon tetszettek ezek az új kifejezések. Például a tutyi-mutyit először A minden egér szereti a sajtot meselemezen hallottam, és rettentő viccesnek találtam.
De nemcsak a szavak, a motívumok, a hasonlatok, a metaforák újak a gyerekeknek. Azok az alaptörténetek, amelyeket én mesélek, a gyerekeknek még újak, még érdekesek, még nem mondta el mindenki 586-szor.
- A különösség nem elég. Mitől lesz igazán jó neked egy történet?
- Ha behúz, ha magával visz. Akkor még azt is megbocsátom, ha nem úgy van megírva, ha nincs jól megírva, mert egy idő után elfelejtem a stiláris hibákat neki. Sokat olvasok, kortárs gyerekirodalmat és ifjúságit is, mert tudnom kell, hogy mit olvasnak a gyerekek.
- Mivel húz be?
- Ha van tétje. A legfontosabb a történetben, hogy legyen tétje. Drámai tét, vagy akár vígjátéki, de az ember boldogsága múljon rajta. Ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanazokkal a formákkal lehet súlytalant és unalmast írni, és zseniálisat is. Jó példa erre Goldoni, a commedia dell’ arte vagy a vásári színjátékok. Van egy csomó rohangászás, meg fejbe csapkodás, meg kavarodás, de az még kevés. De ott a Mirandolina, vagy Kemény Henrik Vitéz Lászlója, az mégis magával visz. Mert nem vicces, ha fejbe csapjuk az adóellenőrt, mert annak nincs tétje. De ha fejbe csapjuk a halált, és az meghal, annak van. A Mirandolinában is végig izgulsz, hogy most az a két ember boldog lesz-e együtt. Ezért érdemes megnézni.
- Nagyon sok mindent letettél az asztalra, rengeteg darabot írtál vagy dramatizáltál, díjak sora van a hátad mögött – ismert és elismert vagy. Közben van benned valami visszahúzódás is.
- Mindig éltanuló voltam. Az volt bennem, hogy ha meg tudom csinálni, akkor meg is csinálom. Ha érzek magamban egy határt, ameddig el tudok menni, akkor addig el is megyek, különben fölösleges volt az a sok energia, amit belém feccöltek. Nem mintha otthon lett volna bármilyen direkt elvárás – nem volt, én mégis meg akartam felelni.
Ha viszont valami már megy, működik, és én nem tudok bele többet adni, akkor tovább akarok lépni. Kitűzök magam elé valami új kihívást, ezért ez a folyamatos előremenés.
Persze baromi nagy mázlista is vagyok, hogy megbíztak bennem emberek, rendezők, hogy írjak nekik. És akkor ennek én meg akartam felelni: hogy a lehető legjobban csináljam, amit csinálok, addig írjam, amíg én magam is elégedett leszek vele. Ami nem jön rögtön és elsőre.
De a mamám mindig azt mondta, hogy a szerencsére készen is kell tudni állni. Azt hiszem, amit én tettem, az az, hogy készen álltam ezekre a szerencsékre.
- Hogyan dolgoztok a színházban? Kívülállóként ez olyan misztikus, engem nagyon érdekel.
- Először is felhív a rendező, mondjuk Tengely Gábor, akivel nagyon sokat dolgozunk együtt, és mondja, hogy írjak neki egy Árgyélus királyfit. Én elolvasom, és mondom neki, hogy te, ez engem nem érdekel. Erre ő közli, hogy de neki az ilyen és olyan színháztól megrendelése van erre. Idejön, és elkezdjük gyúrni a darabot, beszélgetünk, veszekszünk, kávét főzünk, és kitaláljuk, hogy mi érdekel minket ebből a darabból. Akkor felrakjuk a darab dramaturgiai vázát és kitaláljuk nagyjából a látványt, a technikát, hogy milyen jelentéseket akarunk belesűríteni abba, hogy milyen báb legyen, milyen díszlet, látsszon a bábos, vagy sem stb. Kitaláljuk, hogy ehhez kit kell nekünk felkérni, és megmutatjuk neki a jelenettervünket, vele is átdolgozzuk valamennyire. Aztán én elvonulok egyedül többnyire, és megírom. A szöveggel való munka első fele itt lezárul, és következik a próbafolyamat. Az olvasópróba után szoktunk először húzni, mert nagyon sok minden kiderül a színészek felolvasásából, ami fölött addig esetleg elsiklottunk. Kiderül, hogy melyik mondat hosszú, melyik körülményes, melyik fölösleges. Aztán még húzunk, alakítgatunk a próbák során is. Az én dolgom ilyenkor ott lenni a rendező mellett és külső szemként segíteni, figyelni az arányokra, az ízlésre, az összhatásra a bemutatóig.
- És hogyan írsz prózát?
- Prózát sokkal ösztönösebben. A drámában nagyon bennem van, hogy hogyan kell megírni egy jelenetet, milyen hosszú lehet, hány replika után jöhet egy fordulat, hogyan kell a szereplők közti viszonyrendszert felrakni. A próza ehhez képest játszótér nekem. Nem kell centizni, de mégis össze kell tartani a szöveget, meg kell tartani az arányokat. A dráma az matek, még ha ösztönös matek is, a prózát nagyon nehezen és lassan írom, de nagyon jó.
- Mi ad ihletforrást?
- Ha nem tudok írni, akkor napokig sorozatokat nézek. Az egyébként nagyon jó, csomó dramaturgiát tanulhat belőle az ember. Persze ez a nagyregényre való igény, hogy legyen egy hosszú-hosszú történet, és csak nagyon sokára legyen vége. De a Doctor Who, a Trónok harca vagy a Twin Peaks nagyon inspiráló is tud lenni. Ezek felnőttmesék, amelyekben teljesen abszurd elemeket helyeznek egymás mellé, el lehet lesni belőlük egy csomó forgatókönyvírói vagányságot.
Az olvasás is nagyon jó: Shakespeare-t nagyon-nagyon szeretem, megmerítkezem benne. A Lear királyt szinte fejből tudom. De inspirációnak minden munkához mást jó olvasni. Van, amihez verseket, van, amihez Jókait, van, amihez Molnár Ferencet, a tökéletes technikája miatt.
- És prózában?
- Mesében Mosonyi Alíz a kedvencem. De nem csak gyerekkönyvekben, mert a Magyarmesék nekem a tavalyi év legnagyobb könyvélménye volt. Az ő meséit rengetegszer olvastam. Lázár Ervintől A Négyszögletű Kerek Erdő és a Berzsián és Dideki. A regényeket szeretem még, az igazán nagyokat, amelyekbe belekerülök, közöm lesz tőlem teljesen idegen világokhoz és emberekhez, izgulok értük. Spiró regényei ilyenek, az Ikszek és A fogság. Meg Dumas-tól a Monte Christo grófja. De én soha nem tudnénk nagyregényt írni, nincs meg bennem a türelem, és erősebb a formakontrollom.
- Azért hagyod, hogy a szereplőd önállósodjon néha?
- Muszáj. Először felfűzöm a szerkezetre a történetet, a karaktereket, de aztán egy ponton izgalmasabb lesz a szereplő, ahogy interakcióba lép a többi szereplővel és hatnak egymásra. Együtt kell eljutniuk valahova, de hogy hogyan, azt ők is alakítják. Írás közben derül ki, hogy kinek pontosan milyen is a saját stílusa. Ha nincs meg rögtön a neve, a származása, akkor nagyon nehéz utólag kitalálni.
Sokszor valamilyen reáliából fakad a történet és az elnevezés, és akkor én tudom, hogy azok az én ismerőseim, de az olvasók persze nem. Én látom a karaktert a fejemben, a külsejét, a tulajdonságait, hallom a beszédét, és ezt próbálom leírni.
- Mióta laknak a fejedben ezek az emberek és a történeteik?
- Mindig is történeteket találtam ki, kiskoromtól fogva, nem emlékszem olyan időre, hogy ne lettek volna velem. Ha az oviban a plafonra vetült a troli árnyéka, ha egy unalmas matekóra alatt kinéztem az ablakon, mindig, mindenhol figurák és történetek vettek körül. Vannak szereplők, motívumok és történetszálak, amelyeket egészen sokáig, sok-sok évig hurcolok magammal, míg megtalálják a formájukat. És akkor végre mese lesz belőlük, vagy színdarab, vagy most egy saját könyv.
