Történetek a fűszálak közül
Sokféle meseíró tehetség nyilvánul meg a mai magyar gyermekirodalomban. Vannak különleges stílusművészek, akik a szinte szokványos mesei menetrendet is képesek szavaik, kifejezéseik, az egyedi fogalmazás színei által feledhetetlen olvasmányemlékké tenni. És vannak, akik nem bíznak mindent a nyelv teremtő képességére, viszont annál inkább számítanak a fantázia, valamely utánozhatatlan ötlet teljesítményeként előálló mese „talpraesettségére”. Nyilvánvalóan vannak, akik számára a mese a kreatív nevelés eszköze, szinte konkrét mozdulatokkal segítve a nevelő-szülő munkáját, és vannak mások, akik tartózkodnak a mesének ettől a praktikus alkalmazásától, mert számukra a történetnek elsősorban esztétikai, s így magáért való, alig magyarázható „üzenete” van. Vannak kedvesek és vannak fanyarak, vannak régebbi világok felé kacsintgatók és vannak korunk új hőseit és hősnőit megálmodó szerzők. Vannak, akik nagyszabású történetre vágynak, a bolhából is, úgymond, elefántot csinálnak, ha ez az elefánt elég szórakoztató. És vannak megrögzött kicsinyítők. - Tóth Ákos elemzése
Bartos Erika egészen biztosan egy közülük. Mesevilága(i) kialakításakor jól követhető a szándék, amivel minden megfigyelését emberi, emberkényi méretre vezeti vissza. Nála a világ olykor egyetlen város (pl. Hoppla meséi); a város élete lényegében tanulmányozható egy család vagy baráti kör életén keresztül (Anna, Peti és Gergő-mesék); s a családot is pótolni képesek – persze, teljes értékűen – a benne élő legkisebbek, gyerekek, testvérek közösségei. De ha még ennél is kisebb megfigyelőpontunk adódik, miért ne igazodnánk ahhoz? Guggoljunk, hasaljunk csak le, szemléljük ne is gyermek-, de bogárperspektívából az életet, hátha még közelebb kerülünk a nagy titokhoz.
Ami, persze, nincs. De kisebbek azért, útközben, adódnak. Mindjárt helyben is vagyunk, ha a példátlanul sikeres, mára sokkötetesre rugó és a kifáradás semmiféle jelét nem mutató Bogyó és Babóca-sorozat kapcsán a vállalt, öntudatos „kicsiségről”, a nem rossz értelemben vett miniatürizálásról beszélünk. A méretezésnek, arányosításnak szakszerű, íróilag-művészileg következetesen alkalmazott módszerét alakította ki Bartos Erika e könyveiben. A szövegek az olvasó világát és a neki felajánlott mesevilágot finom egyeztetésekkel, összeköttetésekkel kapcsolják össze. Mindez egészen tudatos döntésnek tűnik a sorozat legelső, bemutatkozó darabjától kezdve, és elmondható, hogy ez a teremtett világát jól ismerő, teljesen átlátó szerzői akarat és felelősség a szöveg megannyi szintjén észrevéteti magát.
Figyeljünk csak oda mindjárt a legfontosabbakra, a szereplőkre. Kik is ők? Bogarak, rovarok, csúszómászók, csupa földközelben élő kis lény. Nem emblematikus állatszereplők tehát, mégis úgy találjuk magunkat történetről történetre egy szabatos állatmesében, hogy azt a klasszikus állatmese figuráitól eltérően nem emberszabású, emberi tulajdonságokkal felruházott vagy emberi sorsokat megmintázó jelképes állatok töltik meg. Nem találunk itt gonosz farkast és mindig ravaszságra hajló rókát, előlük menekülő gyáva nyulat vagy ügyetlenségét olykor találékonysággal kompenzáló kismalacot. Bogyó és Babóca, meg a többiek úgy emberiek – mert persze azok –, hogy nem jelenik meg figuráikban az emberközéppontú létezésnek valami felnőttesen „nagyképű”, irodalmias mozdulata.
Bartos Erika nem ismert és nagy irodalmi múlttal rendelkező állatfajtákkal rendezi be kisvilágát, nem vadállatokkal és nem is háziállatokkal. Talán mert mindkét típushoz – vagy legfőbb képviselőikhez – a ráolvasásnak, megszemélyesítésnek oly sok kétes hagyománya ragadt korábban. Bogyó és Babóca alig észrevehető parányok, akik szinte egzotikus élőlényekként köszöntik a friss gyerekolvasót, pedig állandóan körbevesznek minket a valóságban, rejtőzködve, építkezve, magányosan vagy bolyba gyűlve. Az más kérdés, hogy valamiképpen, a felnövekedés folyamata során az ember fokozatosan elveszíti azt az élességet, ahol ők, tücskök-bogarak, csigák stb. láthatóvá válnak. Vagyis Bartos kezdő mozdulatában, világa kereteinek kijelölésében eleve a gyermekértelmet – és gyermekkíváncsiságot, -érzékenységet – szólítja meg, magától értetődően gyerekvilágot teremt. A visszanyert – vagy, ezúttal, a még el sem vesztett - kicsiség világát.
Majd minden Bogyó és Babóca-mese egy gazdaságos, de nem különösebben figyelemfelkeltő mondattal indít: „Egy szép tavaszi/nyári napon…” Amilyen egyszerű és felcserélhető egy ilyen frázis, annyira gazdagon beágyazza – pláne visszatérő, felismerhető köszöntése által – a kezdődő mesét a megelőző részek világába, és valójában abba a bizalmas, biztonságos univerzumba, ami Bartosé. Ha tudományos meghatározásra vágynánk, azt mondhatnánk, hogy ez a könyvről-könyvre felhangzó kis mondat nagy pontossággal jelöli meg a mű kronotoposz-rendszerét, tér-idő bázisát. Mire gondolunk? Azzal, hogy „egy szép tavaszi/nyári napról” szólunk, mindjárt, minden könyvbéli esemény előtt, egyértelművé tesszük, hogy az elkövetkező szelíd izgalmak és időnkénti barátságpróbák csak ideiglenes kizökkenését jelent(het)ik ennek a jól működő kisvilágnak. Valójában tehát a műre előreutalva megnyugodhatunk, hogy ami szép, valóban szép is lesz, még ha megzavarja is olykor egy-egy váratlan fordulat. Épp olyanok ezek a történést biztosító kis megakasztások, izgalmak, mint sötét felhők a tavaszi/nyári égbolton. Ideiglenesek, múlandók. Ugyanez a kis kitétel rávilágíthat még egy fontos szövegtulajdonságra: a kiegyenlített, teljes ciklusokban való gondolkodásra. Bartos meséiben kerüli az esetlegesség és az elvarratlanság kísértéseit, vagyis a bonyodalom megszületésétől a mindent elrendező, szinte ünnepi lezárásig, megoldásig követhetjük nyomon előadását. Van-e annak hathatósabb hagyománya, hogy elmondjuk: a világunk biztos hely, melyben mindenkinek megvan a célja, minthogy egy-egy napunkat ábrázoljuk reggeltől estig? 
A mesék azt üzenik, hogy minden belefér egy napba, de semmi sem nő túl rajta, így minden megoldhatónak mutatkozik, a beláthatóság bizonyossága pedig relativizálni képes a pillanat keltette zavart is. A mesék tere szintén a bennünket kicsit sem meghaladó, mérsékelt égövi hegy-völgyes táj, mely egyszerre bebarangolható és világméretű. Egyrészről benne járva mindenkor ismerős területre bukkanunk (ezt a szereplők házainak többszöri szemlézése még jobban kiemeli), másrészről viszont ismert kiterjedése szélein messzire, kalandba hívó tengert és világűrt találunk. Kicsinység és nagyság, közelség és távolság, bent és kint mindig kiegyenlített, mindig feltérképezhető váltakozása, együttműködése jellemzi a könyveket. Olyan kisvilág ez, mely gyengéden, sosem tüntetően magába foglalja és kutatni engedi a nagyobb lépték tapasztalatát is.
Éppen ideje, hogy megvizsgáljuk, mit „tud”, miről „tud” a könyvsorozat két legújabb meséje, A hímes tojások és a Társasjáték. A Bogyó és Babóca-univerzum hősei számára, akik életüket világtól elzárt törzs módjára töltik, a dolgos-szorgos mindennapok sorát csak a rendkívüliség olyan mozzanatai tagolják, szakítják meg, mint az ünnepek és más, kisebb „bajok”. Itt most mindkettő eshetőségből ízelítőt kapunk. Az első mese, mely inkább lányos gondokba enged bepillantást, az ünnepi készülődés mindig feszültséget jelentő epizódjai közül idéz. A sorozat szinte minden lányszereplője felvonul a történet elején, hogy – amint az az „életben” is megfigyelhető – a jó ügy körüli ténykedésével, sürgés-forgásával az ünnepet ünneppé tegye, mi több, ünnepélyessé varázsolja. Azon túl, hogy a kis olvasók/hallgatók már a mese e kezdeti szakában bevezetést kapnak az ünnep – és tágabban a kultúrát/közösséget fenntartó rendszabályok – körüli munkamegosztás hagyományába, vidám jelenetek során át meg is tervezhetik az egyes szereplőkkel a másnapi locsolkodásra készülő étkeket, ajándékokat. A mese „trükkje” valójában akkor következik, mikor ebbe az oly sokszor lejátszódott, szokásos előkészületbe hiba csúszik, mikor az ünnep rendes megülése veszélybe kerül. A történet az ezúttal szinte főszereplővé előlépő Ugri, a szöcskelány körül zajlik, aki szomorúan szembesül azzal, hogy egy váratlan, kisebb konyhai baleset miatt képtelen ellátni „klasszikus” háziasszonyi kötelességeit, vagyis az érkező locsolkodók megvendégelését és jutalmazását. A mese szerzője – szerencsére – azonban nem a szálak „olcsó” elsimításával, a gubancok minden áron való kifésülésével felel a váratlan próbahelyzetre, és éppen az ünnep megkérdőjelezésének gesztusával visz közelebb az ünnep mibenlétének felismeréséhez. Az elvesztett és visszanyert idő, Ugri ideje egy nehezen közvetíthető tapasztalat megosztásának alkalmává változik át: nehézkes és hosszas magyarázatok helyett egyszerűen és magától értetődően interpretálja a könyv közönsége számára az ünnep által megjelenített rend elvárását és valóságát, mely, látjuk, csakis a mindig leselkedő rendetlenség legyűrése árán valósulhat meg. A rend visszazökkentéséért mindent megtevő kis szöcskelány e „kultúrantropológiainak” is mondható küldetés mellett persze bájjal és kedvességgel biztatja a jövendő kis háziasszonyait találékonyságra és mutat példát arra, hogy hibázni szabad.
Egészen más „tészta” a Társasjáték című mese. Nem, nem egy képzeletbeli étlapon haladunk tovább, sőt, a konyha területét is elhagyjuk ebben a történetben, és (kis)fiúszobák felé vesszük az irányt, ahonnan váratlan dührohamok és durcás jelenetek zajai hallatszanak ki néha. Ennek a fejezetnek is megvan a maga, ezúttal pedagógiainak mondható „trükkje”. Hogy ne mondjuk, haszna. A mese-narratívával együtt haladó és –érző gyerekolvasó/hallgató esélyt kap arra, hogy szinte kívülről lássa, figyelje meg magát kritikus pillanataiban is, azáltal, hogy az akaratos csigafiú, Bogyó ezúttal nem éppen példás viselkedését követi. Hiszen ismerős mindenkinek a társasjátékban veszíteni nem tudó kisgyerek: ki magára emlékezhet vissza, ki „tábladöntögető” hajdani partnerére ismerhet rá. A kitörést követő (ön)kiközösítés eseményei a könyvlapon egészséges, feldolgozható távolságot teremtenek a gyerek önképe és a lehetséges negatív következmények között. A magány, a kizártság-élmény szorongásait tehát nem magányosan, kizáratva kell elviselni, hanem az olvasás és olvasótársak támogató körébe bekapcsolódva. Na meg, azoknak a kerek világukról kereken valló, idekerekített bogár-, csigaarcoknak társaságában, amikről a derű, a türelem, a megbocsátás és segítségadás kis trükkjei elleshetők. Mindennapi, mégis megbecsült, talp alól való tanulságul.
Ezúton szeretném megköszönni Tóth Adél Hanna (2 éves) Bogyó és Babóca-szakértőnek, Pihe-rajongónak a téma mélyebb megismeréséhez nyújtott nélkülözhetetlen segítségét és állhatatos ösztönzését!
