Pipogya és a Városvédő Szent
Az idei könyvfesztiválra lát napvilágot Bátky András meseregényének, az Aranyvackor pályázaton feltűnt, majd Gyöngyösi Adrienn rajzaival könyvvé alakult Pipogya, a budapesti medve című könyvnek a második része Pipogya és a Városvédő Szent címmel. Most ebbe a kötetbe engedünk belepillantani - bár a részletből a történetre nem derül fény, de egy-két dologról mégis értesülhet, aki ismeri már a VEST-et azaz Medve Alfonzt, Oroszlán Gézát, Tigris Oszkárt, Annát, Esztert és Tomit.
Bátky András terveiről és a március 19-én a Millenárison rendezett A Magyar Mese Ünnepéről vele készült beszélgetésünkben olvashattok.
– Én süti formájú medált fogok kérni – ábrándozott a várlift felé mentükben Tigris Oszkár.
– Csak aztán bele ne törjön a fogad – dünnyögte Pipogya.
– Szerintetek lehet könyv formájút is? – kérdezte Oroszlán Géza.
– Inkább könyvespolc alakút Gézám – mondta Pipogya. – Legalább lesz hová letenned az éppen olvasott könyveket, amíg valami hőstettet hajtasz végre.
– Pipogya, te mostanában még a megszokottnál is undokabb vagy – mondta Oroszlán Géza. – Ki hozott ki ennyire a sodrodból?
– Senki – felelte Pipogya, és kifejezetten örült, hogy a további kérdésektől megmentette Tomiék csatlakozása.
A várlift bejáratánál meglepetés fogadta a társaságot. A szabad bejárást méretes elektronikus biztonsági kapu állta el, mellette a kezelője, egyenruhás, hatalmas bajuszba öltözött morcképű ember.
Tomi, Anna és Eszter illedelmesen köszöntek, amit az őr némi bajusztáncoltatással viszonzott. Amikor azonban a gyerekek, persze láthatatlan vadállatbarátaikkal együtt, keresztül mentek a kapun, a szerkezet irtózatos csilingelésbe kezdett.
– Kutyát a felvonóba vinni szigorúan tilos! – mondta meglepően magas hangon a morc képű őr.
– Kutyát? – böffent ki a nevetés Eszterből. – Kérem szépen, őr úr, egyetlen apró, jelentéktelen kutya sincs velünk.
– Macskát se – fisztulázta az őr.
– De hát nekünk se kutyánk, se macskánk – tárta szét a kezét Anna.
– A bioelektromásságot felismerő telepített térerőmérő készülék meg azt mondja, hogy deigen! – mondta egyre emelkedőbb hangon az őr, és határozott kézmozdulatokkal visszaterelte a társaságot. – Na, most egyenként!
Tomi, Anna, majd végül Eszter is átmentek a kapun, de a szerkezet mindannyiszor néma maradt.
– Mégeccer! – vezényelt a bajuszos, mint aki nem hagyja csak úgy, hogy túljárjanak az eszén, holmi állattartók.
A három gyerek jólnevelten engedelmeskedett, és még kétszer ide-oda mentek a kapun, ami azonban meg se nyikkant. Pipogya, Tigris Oszkár és Oroszlán Géza, akikre első áthaladásukkor megcsörrent a készülék, vihogás visszafojtva álltak a lift előtt, és figyelték az egyre jobban mérgesedő őrt.
– Ez nem lehet – vakarta a sapkája helyét az őr, amikor a kapu sokadszorra is néma maradt. Azzal, mintegy ellenőrzésképpen ő maga is átlépett a kapun. Tigris Oszkárnak több se kellett, lendületet véve pont akkor szökkent át ő is a kapu alatt, amikor az őr átszuszogott azon. A kapu rémes csilingelésbe kezdett. Az őr próbából ide-oda lépett néhányszor, és a kapu minden egyes sasszé után csörrentett. Persze azért, mert a pukkadozó Tigris Oszkár, láthatatlanságát maximálisan kihasználva, vele együtt lépett ki és be. Az őr teljesen megzavarodva elkezdte levenni magáról az egyenruhát, és minden egyes darabot megtapogatva, kirázva jött-ment keresztül a kapun, keresve az elbújt állatot.
– Hát, akkor mi mennénk is – intett búcsút a liftbe lépve Tomi az őrnek, aki addigra egy szál bajuszban és hosszú szárú alsógatyában állt a bejáratnál. Ahogy becsukódott a lift ajtaja, az egész társaságból kirobbant a nevetés.
– Teljesen elfelejtettem, milyen viccesek tudnak lenni az emberek, amikor hirtelen a saját buta szabályaikkal kell farkasszemet nézniük – mondta Tigris Oszkár és két mancsával hatalmas lelógó bajuszt formált tigrisképére.
Aranykánál süteményillat helyett inkább puskaporos levegő fogadta őket. A puha párnákkal teleszórt nappali üres volt, egyetlen halom alól sem kandikált ki manófül, vagy manóláb. Csak abból tudták, hogy Aranyka itthon van, hogy a lakás többi helységéből csörömpölő pakolászás hangja hallatszott.
– Hahó – bátortalankodott Anna. – Lehet, hogy rosszkor jöttünk?
– Nem – dugta be egy pillanatra Aranyka az arcát az egyik ajtón, de abban a pillanatban már el is tűnt megint.
A Vest tagjai egymásra néztek, de aztán jobb a békesség alapon inkább szót se szólva leültek, ki hová tudott. Tigris Oszkár volt az egyetlen, aki állva maradt, és halkan dünnyögött maga elé.
– Nagyon nagy lehet a baj – bólogatott hozzá. – Még sütit se sütött. Itt a világvége.
– Oszkár, ne jósolgass sütiből! – tett az asztalra egy kis tálca mákos bejglit a semmiből előreppenő manó. – Most az egyszer se a világnak, se nektek nincs félnivalótok.
– Ez megnyugtató – húzódott közelebb a bejglihez Tigris Oszkár, és nem lehetett tudni a világ sorsára, vagy a felbukkant sütire gondol.
– Mi a baj, Aranyka? – kérdezte Pipogya.
– Utazom – zöttyent le elkeseredetten a párnaszélre Aranyka.
– Hová? Mennyi időre? Ki süti addig a sütiket? – záporoztak elő a kérdések Tigris Oszkárból.
– Ne is törődj vele – legyintett a tigrisre Tomi, Aranykára nézve. – Szóval, mi a baj?
Új-Zélandra megyek – mondta Aranyka teljesen nekikeseredve. […]
