Pampa Blues
Már olvashatjátok az egész regényt, mely a Tilos az Á Könyvek gondozásában jekenik meg.
Rolf Lappert Pampa Blues című regénye méltán került fel idén az IBBY Honour Listre. Súlyos életdöntések egy finom nyelvezetű, abszurd humorú, tapintható hangulatú, meglepő fordulatokban bővelkedő regényben, szeretni fogjátok!
Itt egy rövid részlet!
Benjamin Schilling egy tíz főt számláló faluban tengeti életét. Az anyja lelépett körbeutazgatni Európát, ő meg vigyázhat a magatehetetlen nagyapjára a semmi közepén, ahol az egyetlen nő Anna, a részeges Georgij felesége a vegyesboltban, és a maximális kaland a falubeli férfiaknak, ha lenyírja Anna a hajukat. Ben autószerelő szeretne lenni, beutazni Afrikát, ahogy az apja, de szemben a szüleivel, ő nem lép le, csak kitartóan építgeti a gyerekkori álmát, a Volkswagen kisbuszt a garázsban, és minden este besörözik a helybeli parasztokkal a falu kocsmájában, és hallgatja az ostobaságaikat. Kár, hogy amennyi pénze van, kábé tíz év múlva lesz kész a busz.... Nincs hova elmenni, nincs kivel és mivel - a kilátástalanságot egy átutazó lány töri meg, akinek elromlik a kocsija. Illetve elrontja a kocsiját... Ki mit titkol a másik elöl? Lehet a két menekülő fiatal találkozásából bármi? Mi legyen a nagyapával? Milyen, amikor a „buta parasztok” egymás segítségére sietnek?
Gyűlölöm az életemet. Három év múlva húszéves leszek, ami a negyven fele. Karl nyolc év múlva kilencven, én meg huszonöt, és talán még mindig itt fogok dekkolni. Vele. Még rágondolni se bírok. Bőven elég a valóság is.
Itt áll előttem Karl, anyaszült meztelenül. Csontos vállán habpamacsok, mintha havas lenne. Reszket kicsit, pedig meleg van a fürdőszobában. A tükör egészen bepárásodott, a plafon felé gőzfoszlányok szállnak. Megtörölgetem Karl hátát, mert ő már nem képes rá. Hogy mi mindent nem képes már önállóan megcsinálni, azzal könyveket lehetne megtölteni. Kicsit imbolyog, kinyújtja a kezét a fal felé, hogy megtámaszkodjon. Hatvanöt év múlva olyan öreg leszek, mint ő most.
– Tessék, a golyóidat te is le tudod dörgölni – mondom, és a kezébe nyomom a törülközőt.
– A golyóim, jó, mi? – motyogja Karl, és nevetgél.
Néha mindent megért, még a kétértelmű dolgokat is. Olyan a feje, mint egy régi rádió, amelyben időnként felizzanak a beporosodott csövek, és hirtelen elkezdi fogni az adást. De többnyire csak a legegyszerűbb mondatok jutnak el hozzá, rosszabb napjain csak szavak, mint evés, alvás vagy süti. Karl egyre rosszabb állapotban van. Ha az agya egyszer végképp feladja, akkor már tényleg nem tudunk beszélgetni. Nem tudom, fog-e hiányozni.
Tizenöt éves voltam, amikor kertészként elkezdtem a gyakorlatomat Karlnál. Anyám szerint nagyszerű ötlet volt, de igaziból csak szükségmegoldás, a legegyszerűbb fajtából, hogy apa halála után elrakjon valahova. Karl valójában már egyáltalán nem fogadhatott volna gyakornokokat. Ugyan akkoriban még eléggé hibátlanul működött az agya, de túl öreg volt. A térde teljesen szétment, és csak a maga kedvére tett-vett a kertjében. Az anyám mégis elintézte valahogy a hivatalban, hogy elfogadják a gyakorlatot. Gondolom úgyis annyian félbehagyják az iskolát, meg egy csomó fiatal munkanélküli, a hivatalnak végül is tökéletesen mindegy, hogy mit művelek itt Karlnál. A lényeg, hogy el vagyok látva, nem lógok csak úgy a környéken, és nem drogozom.
Karl megtanította, hogyan kell elültetni a virághagymákat, megnyesni a rózsabokrokat, és átültetni a palántákat. Tőle tudom, hogyan kell jó komposztot készíteni, és hogy lehet megszabadulni a levéltetvektől. Meg tudok különböztetni egy kövi szegfűt egy pünkösdi szegfűtől, és ugyanolyan jól bánok a kapával, mint a fagereblyével . Amit viszont nem lehet itt megtanulni, az az, hogy hogyan működik odakinn a világ, és hogy milyen érzés együtt lenni egy meztelen lánnyal.
Az anyám egy éven át minden csütörtökön bevitt kocsival a szakmunkásképzőbe. Az út egy óra volt oda, egy vissza. Az anyám énekes. Akkoriban bulikon, céges partikon és esküvőkön lépett fel a táncegyüttesével. De valójában jazzénekes. A jazzkvartettjével járja Európa kocsmáit és klubjait. Zongora, szaxofon, nagybőgő, dobok és ő. A sajtófotójukon hosszú, fekete ruha és könyékig érő fekete kesztyű van rajta. A négy zenész szmokingban és csokornyakkendőben mosolyog a kamerába. A kép alatt lendületes cím: BETTY BLACK & THE EMERALD JAZZ BAND. Anyám leánykori neve Passlack, Bettina Passlack. Szerinte ez túl németesnek hangzik, nem elég amerikai. Apám nevét, a Schillinget soha nem használta. Az útlevelében az áll: Bettina Schilling-Passlack, de a zenei életben csak a művésznevén ismerik. Sokat utazik, egész Európát bejárta Palermótól Helsinkiig, Alicantétól Varsóig. Valamiért mégsem futott be nagy karriert. Fogalmam sincs, miért. Talán nem elég nagyravágyó, talán hiányzik belőle az a különös íz. Vagy csak mellé egy rendes menedzser. Vagy túl átlagos a hangja. És ráadásul jazz. Úgy értem, ki hallgat manapság egyáltalán jazzt?
Fürdés után segítek Karlnak felöltözni, aztán megfőzöm az ebédjét, amíg ő megterít. Wernickené, az ápolónő azt mondta, adjak kisebb feladatokat Karlnak, hogy dolgoztassa az agyát. Ő egyébként hetente egyszer jön segíteni. Karl egyik feladata, hogy naponta háromszor megterítse az asztalt. Wernickené szerint ez egyfajta edzés, ami növeli a szellemi teljesítőképességet, de Karl esetében nem igazán működik. Szinte mindig elfelejt ezt-azt, egy kanalat, egy csészét, a szalvétákat. Gyakran mindenkinek két villát tesz, de kést egyet sem, kávéscsészéket rak vizespohár helyett. Néha csak áll az üres asztal előtt, és nem jut eszébe, mit is kéne csinálnia. Olyankor nekem kell elővenni helyette az edényt és az evőeszközt, és megmutatni, mi hova való. Ha nagyon rossz napja van, akkor képes öt percig tanácstalanul forgatni a kezében egy kanalat. Olyankor leültetem a székre, és megkérem, hogy gyártson papírfecniket. Arra mindig képes.
Ma Karlnak egész jó napja van. A kést és a villát ugyan felcserélte, de a poháralátéten és a szalvétán kívül semmit sem felejtett el. Fekete zoknit vett fel és fehér inget. Ha meg lenne borotválkozva, egész tűrhetően nézne ki. Kiveszem a fiókból a szalvétát, egyet begyűrök a gallérjába, és feltűröm az ingujját.
– Köszönöm – mondja Karl. Nagy átlagban kábé tízezerszer köszön meg ezt-azt naponta, mindegy, hogy a papucsát segítem fel vagy megvajazom a kenyerét vagy megtisztogatom a szemüvegét.
– Jó étvágyat – felelek.
– Köszönöm – mondja. A lába mellett álló kekszesdoboz tele van kisujjkörömnyi, a kék minden árnyalatában játszó fecnikkel.
Ha reggel kialvatlan vagyok, vagy este ideges az egész naptól, és nem bírom hallani, ahogy hangosan eszik, fújtat és szürcsöl, rág és csámcsog, bekapcsolom a mosogató mellett álló rádiót. De ilyenkor délben minden csatornán ótvar műsorok mennek, szóval nem is próbálkozom.
– Heti visszatekintő – szólal meg Karl.
– Mi? – néha olyan szavakat használ, amiket korábban sosem hallottam tőle. Ilyenkor mindig teljesen ledöbbenek, mint amikor régebben mindenféle történetet mesélt. Amikor még nem egy szétfoszló szivacs volt az agya.
– Selma mondta valamire. Heti visszatekintő.
Karl képes felvenni a kalapját, és három másodperc múlva megkérdezni, hogy hol a kalapja. De időnként valamitől bekapcsol az agya, felvillan egy emlék, ami évekig egy sarokban porosodott.
– A világ segglukában vagyunk, nem egy angol udvarházban – vágok vissza egy hajszálnyit túl gorombán. Nekem is lehet rossz napom. Mint például ma. Reggel Karlnak bele volt kenve a nyála a hajába, reggelinél ráfolyt a frissen mosott pizsamanadrágjára a tojássárgája, és amikor fürödnie kellett volna, úgy tiltakozott, mint egy kisgyerek.
– Ízlik – nyammogja Karl. Az irónia és a cinizmus visszapattan róla. Csak akkor rándul össze, ha rákiáltok. Olyankor döbbenten néz rám. Rögtön borzasztóan megbánom, és bocsánatot kérek tőle, és pucolok neki egy almát vagy egy mandarint.
– Na, akkor megnyugodtam – felelem.
A nagymamámat csak fényképről ismerem. Még a születésem előtt elhagyta Karlt. Hogy miért éppen ma jutott Karl eszébe, számomra rejtély. De ezt a kifejezést, hogy heti visszatekintő, biztosan nem Karl találta ki. Az ebéd a tegnapi rántott hús a tegnapelőtti káposztasalátával, keddi rizzsel és múlt heti kuglóffal. A heti visszatekintő végül is találó megnevezése a menünknek.
– Ne felejtsd el bevenni a gyógyszereidet – és elé tolom a tablettákkal teli kistányért.
– Köszönöm – helyezi a kapszulákat sorra a nyelvére, és mindet leöblíti egy-egy korty vízzel.
Időnként, nem túl gyakran, elképzelem, hogy milyen lenne, ha Karl meghalna. Nagyon ritkán azt kívánom, bár reggel holtan találnám az ágyban.
Ha a nagyanyám nem lépett volna le, az ő nyakában lógna ez a kolonc. Aki szerint az ember maga dönthet az életéről, annak fogalma sincs semmiről. És biztosan nincs egy szenilis nagyapja, akiről gondoskodnia kell.
Kora délután kitolom a tuktukot a fészerből. Körülbelül három éve láttam Indonéziáról egy riportfilmet a tévében. Ezer meg ezer tuktuk vágtatott benne az utcákon. Az egyik környékbeli paraszttól, Horsttól kaptam egy romos motorbiciklit. Cserébe megszereltem a fejőgépét. Az ilyen technikai dolgokban elég jól vagyok: Maslow műhelyében, meg persze a szakkönyvekből ezt azért megtanultam. Három héttel később már meg is tettem az első próbakörömet a motorral.
Csak később festettem le és díszítettem ki, és még mindig minden kezem ügyébe eső apróságot felragasztok az oldalára és a vezetőfülke falára: érméket, szél és eső csiszolta üvegcserepeket, müzlisdobozban talált műanyag játékokat, régi kulcsokat, sakkfigurákat, csigaházakat, dísztárcsát, és egy egér kifakult koponyáját. Néha ad valamit Maslow is, vagy Horst vagy Willi vagy Otto. Például egy hátsó lámpa piros üvegét, amihez már nincs autó, egy olasz koronadugót, egy mandzsettagombot, egy kutya névtáblácskáját. Anna időnként ajándékoz nekem egy olcsó strasszal kirakott brosst vagy egy törött hajcsatot, ami megcsillan a napfényben. Minden héten rakok rá valami újat.
Otthagyom a tuktukot az árnyékban, és visszamegyek a házba. Karl a hokedlin ül a konyhában, és a cipőjét nézegeti. A keze a térdén nyugszik. Ráncos, foltos bőrét kék erek hálózzák. A régi fényképein láttam, hogy fiatalkorában erős volt, igazi menő arc, fekete haja dús, tekintete tiszta, nem volt benne kétkedés és tanácstalanság. A fényképek Karl szekrényében vannak egy fiókban, és szinte el sem tudom hinni, hogy ugyanaz az ember van rajtuk, aki most itt ül előttem, és nem jut eszébe, hogyan kell bekötni a cipőfűzőjét.
Igyekszem nem erre gondolni, de épp ez az ijesztő: hogy egyszer én leszek az, aki ezen az átkozott hokedlin ül, és nem emlékszik semmire az életéből. Mert nem is volt neki.
– Nem nehéz, nézd csak! – mondom, és letérdelek Karl elé bekötni a bal cipőjét.
– Köszönöm – feleli.
– A másikat kösd be te!
Karl tétovázik, aztán lassan az ujja közé fogja a cipőfűzőt, bizonytalanul keresztezi a két végét, és nem tudja, hogyan tovább.
– És most?
– Dugd át az egyiket a másik alatt!
Karl lassított felvételben csinál pár céltalan mozdulatot, aztán felnyög, mintha nehéz fizikai munkát kéne végeznie.
– Hagyd csak – mielőtt teljesen belegabalyodik, kiveszem a kezéből a cipőfűzőt és bekötöm.
– Köszönöm – mondja, miközben felcsatolom a fejére a sisakot, meghúzom az álla alatt a hevedert, és kiviszem utána a kekszesdobozt és a papírfecniket. A nagyapám ezt is megköszöni.
A pajtában áll egy régi Volkswagen kisbusz. Igaziból csak egy félig elrozsdásodott karosszéria van a ponyva alatt. Az ülések a falnak döntve állnak, jobb híján trágyás zsákokat terítettem alájuk a poros földre. A port felkavarja a deszkák résein átsüvítő szél. A motor egy faládában van – mintha a koporsója lenne. Maslow pár hetente kerít nekem valami alkatrészt, de néha hónapokig nem talál semmit. Ha így haladok, kábé harmincéves koromra lesz kész a busz.
Karl addigra kilencvenöt éves lesz. Ahogy itt áll a déli verőfényben, fején a sisakkal, gondtalanul a távolba tekintve, mint egy ősöreg űrhajós, biztosan eléldegél szerintem vagy száz évig.
Besegítem a fülkébe, a kekszesdobozt berakom a lába közé.
– Hova megyünk? – kérdezi. Ma körülbelül huszadszorra.
– Annához – felelem, és mosolygok, mintha valami szuper újdonságot mondanék. Felülök a motorra, és berúgom a pedállal. Elsőre beindul. Nem tudom, hogy jó ápoló vagyok-e, de hogy szerelőnek nem vagyok rossz, az biztos.
(Ford. Győri Hanna)
