Máté Angi: Volt egyszer egy város
Az Aranyvackor pályázat megosztott első díjasának szövegét olvashatjátok. A mesét Máté Angi írta, az illusztrációt Szulyovszky Sarolta készítette...
Abban a városban volt egy sötétség, egy autó, egy kemence, egy hideg, egy pocsolya, egy csend, egy pléhcsupor és volt annak a városnak széle és közepe.
1.
Volt egyszer egy sötétség.
Ez a sötétség egy mákgubóban lakott.
Ült a sötétség a kicsi, háromlábú székén, a mákgubóban, zörgette a mákszemeket, majd, ha megunta a zörögtetést, fűzni kezdte a mákszemeket, illesztgette egymás mellé a kékes-lila golyókat.
Miután mind felfűzte őket, a belőlük lett fonalat felgomolyította, ásítozva leült a kicsi, háromlábú székére, megbillegtette azt, dünnyögve:
– Fű-zök, go-mo-lyí-tok, szö-vök. Pim- pám, pim-pim-pám-pám, pim-pám.
S szőni kezdett a sötétség, a mákszemekből fűzött fonalból anyagokat szőtt: hosszan tekeredő ilyen-olyanokat, gyűlt körülötte a bolyhos, a rücskös, a sima, a habos, és a lyukacsos anyag.
Aztán megfuvintotta fényes gyűszűjét, kardozott egyet hegyes tűjével, és varrni kezdett.
Varrt a sötétség egy bolyhos sapkát, két sima takarót, egy habos rokolyát, egy rücskös pelerint, egy lyukacsos keszkenőt.
S miután ezeket megvarrta, fájó derekára tette a kezét, odacsoszogott az ágyához, s az ágy alól előhúzott egy hátizsákot, és belepakolta a bolyhos sapkát, a két sima takarót, a habos rokolyát, a rücskös pelerint és a lyukacsos keszkenőt.
Beállította a kicsi háromlábú széket a mákgubó sarkába, hátára vette a zsákot, mondta: szervussz ház, megforgatta a kulcsot a zárban, kilincs-kuluncs, bezárta a mákgubót, a kulcsot pedig a lábtörlő alá rejtette, és kitett egy táblácskát: Elmentem a világba, gyere holnap!
– Szervussz világ – mondta a sötétség, amikor odaért a világba, be.
– Varrtam neked ezt-azt. Kékes-lilák, lilás-kékek, vedd magadra, s hordjad, néhanap.- s borította is a bolyhos sapkát egy toronyra, a két sima takarót egy trolibusz két kocsijára, a habos rokolyát egy folyóra, a rücskös pelerint egy emeletes házra, a lyukacsos keszkenőt egy zsákutcára.
Kékes-lila lett a világ, egy időre.
Hordta a ruhákat a világ, mit a sötétség varrt neki, ott a messzi mákgubóban, miközben billegett a háromlábú széken.
Hordta a ruhákat a világ, mindennap hordta egy kicsit.
S amikor hordta, éjszaka lett akkor.
2.
Volt egyszer egy autó.
Olyan volt ez az autó, hogy aki ránézett, rögtön mondani kezdte:
– Jajjte. Jajjte.
És olyanokat érzett, aki ránézett, mintha két tábla csokoládé olvadna a szájában.
Bucka autó volt, mindene gömbölyű, orra, csomagtartója, búbja, mindene.
Ez a jajjte autó valamikor nagyon piros volt és nagyon gyorsan jött-ment, így pirosan.
Ám ez a valamikor nagyon régen volt, most ha nézted, azt láthattad: csak kicsit piros, nem nagyon, s ha jobban megnézted, azt láthattad: kicsit zöld is, ott, ahol már a kicsit piros lekopott róla.
Már nem jön, nem megy gyorsan, csak áll, mert öreg.
Az autók, ha öregek lesznek, mindig megkeresnek egy utcalámpát és alája állnak.
Beállnak az utcalámpa alá, és várják, hogy jöjjön az éjszaka.
Ez az öreg jajjte autó is, itt a Fellegvár utcájában, megkeresett egy utcalámpát, alája állt, s ha megrezzentette magát éjszakánként a sötétség – engedve, hogy az utcalámpa fénye nagyra nőjön – csak nézett-nézett vaskarikás szemeivel, fölfele.
Azt látta, hogy a fényben verdesni kezdenek ezüstjei a lepkeszárnyaknak, az utcalámpa egy varázspálca lett, a fényében repdeső éjjelilepkék pedig szikrái a varázspálcának.
Ezt látni állt az öreg jajjte autó az utcalámpa alá.
Ezt láttam én is.
3.
Volt egyszer egy kemence.
Ennek a kemencének volt egy búbja, búbos kemence volt. (Olyan, mint a búbos vöcsök, csak nagyobb volt és nem repült.)
Volt még egy kéménye és egy szája.
A kémény a búb mellől nőtt ki, nyújtotta magát fölfele – azt hihette, aki látta, hogy versenyez a nyárfával – közben rekedten krákogott, kormos volt a torka.
A szája tátva volt a kemencének, és benne volt az üres.
Nem sütöttek már ott duzzogó cipókat, púpjanőtt kenyereket.
Nem tették lapátra a rengő, dagasztott kenyértésztát, nem suttyantották parázsra, káposztalevélre, nem kukucsálták, hogy sül-e már a madár-kenyér, nem szedték ki kapkodva, hogy jujjdeforró, a piculáját, nem suppogtatták a végén, hogy lehulljon az égettje.
S hogy mindezt nem csinálták, annak egy bolt volt az oka.
Olyan bolt, amiben vehettél egérfogót, körtekompótot, volt benne kenyér is, cipó is, minden, ami kell.
Az emberek hát a boltból vették a egérfogót, körtekompótot, onnan a kenyeret, a cipót, mindent ami kell.
Ezért nem kellett már a kemencében sütni a kenyeret.
Így a kemence csak volt: lehetett benézni tátott száján, lecsúszni a púpján, leülni melléje egyik felén, leülni melléje másik felén. Ennyit lehetett.
Megunta ezt a kemence kéménye, egy szép napon gondolt egyet, s szörcsögtetni kezdett:
– Szrccs, szrccs, szrccs – égbenyújtott nyakába, mint szívókán szívta be az égen járó felhőket.
A szép, kövér felhődarabok a kéményen keresztül behuppantak a kemencébe, kicsi duzzogó cipókká váltak, púpjanőtt kenyerekké.
Csak felhőből voltak, nem dagasztott lisztből.
Az emberek kiszaladtak házaikból, ki a boltból, hagyták az egérfogót, az egeret, a boltost, a boltosnét, mentek a sült felhőszag után, az beköltözött az orrukba, s orruknál fogva vezette, kacskaringóztatta őket, s egyszer csak ott találták magukat a kemence tele szája előtt, és csak ették, ették a felhőcipókat.
Miközben ették, valami szép könnyűséget éreztek, a talpukról lemaradt a föld, a házat, boltot, kemencét már föntről látták, és lebegtek az égen a felhőfaló emberek. 
4.
Volt egyszer egy hideg.
Ez a hideg, amikor egyszer volt, akkor kirakodott a város nagy, kerek terén. Kékorrú kofa volt a hideg, olyan kofa, aki a piacon árul. Úgy árult, hogy kicsi dombokat, kupacokat rakott a földre, le: egy kupac didergést: drdrdrdddd, egy kupac vacogást: vvvvvvv, egy kupac toporgást: tptptp. Így kirakta mindazt, amije volt.
Amint végzett a rakosgatással, lepallotta kezeit a hideg, s kiáltgatni kezdett:
– Didergést vegyenek! Vegyenek vacogást, jó toporgást! – fordult erre meg amarra.
A hidegnek ezt a kiáltgatását hallva, ijedtükben könnybelábadtak az ablakok, behúzták nyakukat a kémények, az ajtók nyekkentek és becsukták magukat, s az emberek, a téren járó emberek összébb húzták kabátaikat, kapkodni kezdték lábaikat, hogy el innen a térről, kék orrú kofa rakott dombjaitól.
S a kapkodó futásban észre sem vették, hogy máris hátukon egy dombja a didergésnek, bennük egy kupac vacogás, zsebükbe dugva a sok-sok toporgás.
Pedig ezeket, a didergést, vacogást, toporgást dehogy kérték az emberek, jajj, dehogy akarták maguknak, zsebükbe, de a hideg nekik adta, kéretlenül.
Kapkodták lábaikat az emberek, s vitték azt, amit a hideg nekik adott, s közben olyanokat mondtak, hogy:
– Hááp-szi! Háááp-szi! – s ezt mondták, többször is, miközben kezeik fellendültek, mintha nagy jó kedveik kezdődnének, vagy tánc jutott volna eszükbe, eljárni való tánc. S szortyogtak is melléje.
A hideg, kezeit hasán összefogta, és göcögött ezen a táncos vigadalmon.
Bár csak úgy tűnt, mintha táncos vigadalom lenne, holott nagy prüsszögések és szortyogások ideje volt ez.
5.
Volt egyszer egy pocsolya.
Akkora volt ez a pocsolya, mint egy nagykabát, mint két bárány. Akkora.
Ez a pocsolya csak feküdt és feküdt.
Tán öreg volt, tán lusta volt, magam sem tudnám megmondani, de mindig az utat feküdte; az eget bámulta a szeme, a hasa, keze-lába. Bugybogtatta a szemeit, s bugybogó szemei jól láthatták az égen a felhőt.
Akkora volt ez a felhő, mint egy nagykabát, vagy két bárány. Akkora.
A felhő csak feküdt és feküdt, tán öreg volt, tán lusta volt, magam sem tudnám megmondani, de mindig az eget feküdte és a földet bámulta a szeme, a hasa, keze-lába. S szemei jól láthatták a földön a pocsolyát.
Nézték egymást, hát, folyton-folyvást, a pocsolya és a felhő.
– Ehh! Mindig ezt a fekvő puffosat látom, ezt a bamba, fehér heverészőt. Unalmas. Na, én innen elmegyek, de el ám! – tápászkodott fel az útról a pocsolya. Locsogásait összeterelte, széleit marokra fogta. Toccsantott lábnyomait maga után hagyva fellépdelt a pocsolya, fel az égre.
Ugyanekkor a felhő is felszegte a fejét:
– Ehh! Mindig ezt a tespedőt látom, ezt a sár laposát. Unalmas. Bizony, odébbálok innen, de odébb ám! – karolta át dudorait a felhő. Azok meg mindegyre kibuggyantak a karolásból. El-elmaradozott egy-egy dudor a levegőben, akár habos lábnyomok, s lelebbegett a felhő, le a földre.
Így hát a felhő az útra feküdt, a pocsolya az égre.
Aztán, amikor nagy komótosan hátradőltek, új fekhelyeiken, és nézni kezdtek, hát mit látnak szemeik, no, mit?
Azt látták szemeik, amit eddig is, mindig: a pocsolya a felhőt, a felhő a pocsolyát.
Lett ebből nemulass: először még csak dörzsölték szemeiket – talán álmodnak, bizonyára rossz álom –, de nem, igazat láttak. Akkor aztán az hallatszott, hogy:
– Buff – befele fordult az égen a pocsolya.
– Buff – befele fordult a földön a felhő.
Semerre se néztek többé, semerre, csak durcáskodtak.
Megsokallta ezt a buffogást az ég, ezt az oktalan durcáskodást, lerázta a pocsolyát magáról, csak úgy spriccolt az repültében:
– Eredj, repülj, zsimbes népség!
Megsokallta a föld is ezt a puffogást, ezt az oktalan durcáskodást, fölpenderítette a levegőbe a nagytestű felhőt:
– Eredj, repülj, zsimbes népség!
S így lettek örökké mozgók az eddig csak fekvők: a pocsolya és a felhő.
Labdázott velük az ég s a föld.
6.
Volt egyszer egy csend.
Ennek a csendnek nem volt egyebe, csak egy nagy, hallgatag feje.
Nem volt nyaka, nem volt hasa, de még keze, lába sem volt.
Ha valahová elindult, akkor libegett, mint a köd, amelyik reggelente a kökénybokron fésülködik. Leginkább ehhez a ködhöz hasonlított.
Vagy egy nagy kád fürdőhabhoz.
Ez a csend, amelyik a ködhöz és a fürdőhabhoz volt hasonló, ez egy házban lakott.
Házában a mákörlő hang nélkül őrölte a mákot, a macska hang nélkül vinnyogott, ha a farkára léptek, a moly hang nélkül csámcsogott a ruhásszekrényben, a kakukk pedig hang nélkül kakukkolt elő az órából.
Itt élt a csend, ebben a házban, éldegélt és készülődött valamire.
Mindig hosszasan készülődött erre a valamire, eközben sok idők teltek.
Aztán, ha sok idő teltével elkészült, nagy, hallgatag fején elsímította a hajait, kilibegett háza küszöbére, leült arra, megköszörülte a hangját, s énekelni kezdett.
Énekelt a csend, s énekére hullni kezdett valami puhaság az égből, pilinkélt, míg ujjnyi, majd kétujjnyi lett, végül, térdig állt a világ benne.
7.
Volt egyszer egy fa.
Állt egylábon, másik lábát felhúzta, mintha fázna. Mintha fázós madár volna.
Ennek a fának dús zöld lombja volt, dús zöld lombjában dúskodtak a levelek. Tollászkodtak, borzolták maguk. S a tollászkodó levelek közt esténként pusmogtak a zöld diók
Ez a dús zöld, ez, világra mutatta látnivaló szépségét: leveleit rendezte, ágait igazgatta, törzsébe, dióiba erőt gyűjtött.
A világ pedig nézte – hát hogyne nézte volna –, bólogatott – hát hogyne bólogatott volna ekkora szép láttán.
– Micsoda dús! Micsoda zöld! Micsoda tollászkodás!
Ez idő tájt – a bólogató mondás tájékán – ért az ég peremére egy vörös fáradt, aki nem volt más, mint a Nap.
– Hosszú már nekem az ég. Magas már nekem az ég. Nem bírják a lábaim. Te madár, zöld madár, hordoznál-e engem?
– Hordozlak én, szíves-örömest, szolgállak én, te szép vörös hasas, égen járó Nap –dobbant bele szíve a fának, megroggyant az az egy lába.
Azon naptól fogva a fa minden reggel odahajolt, ahol az ég kezdődött, dús zöldjébe emelte a Napot, gömb gömb hátán – mint a fagylalt, zöld gömbön vörös gömb – fölhordta az ég tetejére, majd az ég aljánál, esténként lecsúsztatta magáról.
Eközben észre sem vette, hogy leveleiből eltűnt a hersegés, ágaiból az akarós növekedés, meghasadt a fényes zöld a diókon, odalett lombjának dúsa.
Mindene égett zörgéssé, kopogássá változott a nagy hordozásban.
Állt féllábon a fa, lombja égett, vörösre vált,majd hullani kezdett.
Állt, égre ijedt ágaival, s ágai közül, a diókkal együtt földre hullatta a Napot is.
Vörös lett a fű, a bokrok, a kertek, a házak, az emberek.
8.
Volt egyszer egy pléhcsupor.
Kicsit olyan volt ez a pléhcsupor, mintha valami birkozós vagy nagykezű hatalmasság megszorongatta volna, s ettől a szorongatástól betojpadt volna, görbült volt, mint mikor valaki a hasát fájtatja.
Ám nemcsak görbe volt ez a pléhcsupor, hanem olyan is, akin már alig van fényesség, foltokban hiányzott róla az. Ha leopárd kellett volna legyen ez a csupor, azt nagyon könnyen meg tudta volna tenni, mondjuk, ha növeszt négy lábat, akkor tényleg.
Ezért nem is nagyon vágyott a világba. Minek jöjjön-menjen benne, merítsen vizet, tejet, kakaót, világnak csúfjára, tojpadt leopárdként minek hordozza magát, inkább meghúzódott a fehér konyhaszekrény polcán, annak is a hátsó, eldugott részében, egy csorba tojástartó és egy gyertyakoppantó társaságában.
A csorba tojástartó nem volt valami beszédes, folyton a szája elé kapta a kezét, ha beszélni kezdett, hogy ne lássák csorbaságát, a gyertyakoppantó meg már azt sem tudta, hogy hívják, olyan régóta nem szólították a nevén, hát ő sem fecsegett, sőt, meg se mukkant, inkább a hajdanvolt csöppenő viaszokon és rebbenő lángokon merengett.
Így kuksoltak ott hangtalanul, míg előttük széles sorokban aranygalléros, kényes teáscsészék rezegtették magukat, kecses füleiket, simákos zománcukon csak úgy csúszott a fény.
Folyton táncbavitték ezt a kecses társaságot, tálcákra tették őket, onnan asztalok damasztjára, kerengtek ott, az ámulnivaló szépek helyén, emelgették őket, forgatták.
Így táncolt a sok tányér, kicsi és nagy, sok csésze, sok kancsó, tál és evőeszköz, hol itt, hol ott legyezték ábrázatukat, ami a nagy kerengésben még jobban kifényesedett.
A három hallgatag pedig csak nézte őket.
Abban az időkben nagy, prémes porok érkeztek.
Jöttek, és betelepedtek a fehér konyhaszekrény polcára.
Szétnéztek, hadd lássák, jó helyre telepedtek-e be?
Úgy tűnt a poroknak, hogy itt letelepedhetnek, ez jó hely. Felszusszantak, csak aprót, nagyot nem mertek szusszanni, nehogy elfújják egymást.
Igen ám, csak mire telepedjenek?
Hová tegyék vastagságukat, prémjüket?
– Ehh, ezekre az izgő-mozgó nyafkákra, az aranygalléros, kényes teáscsészékre nem ülünk, állandóan nyüzsögnek, mint a pereszle – döntötték el.
– Bizony ülünk ezekre a nyugodt, mindig egyhelyben kuksoló hallgatagokra, a pléhcsuporra, a tojástartóra és a gyertyakoppantóra.
– Szia, kedves pléhcsupor, a te tojpadásod szép nekünk, épp jól elhelyezkedünk rajta.
– Szia, kedves tojástartó, a te öblös csorbaságodban, mi nem moccan semerre, épp jól megágyazunk magunknak.
– Szia, kedves gyertyakoppantó – mondták. És a gyertyakoppantó – attól, hogy nevén szólították, oly hosszú idő óta – magához ölelt egy egész csapat port.
Por port követett és a legjobban éltek a három hallgatagon, kiknek immár az lett a dolguk, hogy éljenek a porokkal, adjanak helyet nekik.
Az aranygalléros, kényes teáscsészékről pedig teljesen megfeledkeztek mindannyian.
9.
Volt egyszer egy város.
Ennek a városnak volt széle és közepe.
Úgy is mondhatjuk, hogy , ami a szél és a közép közt volt, az volt a város.
Ahol a közepe volt a városnak, oda mindig kiállt egy ló, a ló hátára mindig felült egy király, a király fejére mindig került egy korona, a koronára pedig mindig ráfészkelődött egy galamb.
Olyanok voltak, mint egy kockából-vár, csak mégsem.
Ha megunták az egymáson üldögélést, leevickéltek a helyeikről, megdörzsölték zsibbadt lábukat, aztán menni kezdtek, mendegéltek, három lépést: elöl ment a galamb, utána a korona, aztán a király és legvégül a ló.
Ahogy így mentek, ott a városban, azt látták, hogy orruk előtt ablak nyílik, s hogy abban a nyílásban fagylaltok gombóckodnak, szép illatozással, annyira széppel, hogy gyorsan venni kell belőlük, ott a cukrászdában.
Hát vettek egy-egy gombócot.
Nyalogatta a gombócot a galamb, a korona, a király, a ló, s ahogy nyalogatták, bizony a szájuk körös-körül fagylaltos lett, szép illatozású ragacsos. Akkor a galamb, a korona, a király és a ló gondolt egyet – leginkább a ló gondolt, ő többet, kettőt is gondolt –, odasorjáztak a szökőkút köré, beklappogott a ló a szökőkűt közepébe, arra a felére ült annak, ahol kijön a víz, jól bedugta azt, lett nagy spriccolás, lehetett mosakodni.
A galamb, a korona, a király megmosakodtak, majd a király ült a szökőkútnak arra felére, ahol kijön a víz, megspriccoltatta azt, hogy a ló is megmosakodhasson.
Továbbindultak, aztán mentek, mendegéltek, három lépést, amikor egy kalaposbolt előtt megtorpant a korona:
– Mennyi másféle fejrevaló! Nahát! Jéééé! – s mire észrevették a társai, a galamb, a király és a ló, hát a korona már ott forgolódott a kirakatban, ölelgette a pávatollas lila fejrevalót, vállon veregette a baktersapkát, barátkozott.
Befészkelődtek a többiek is a boltba, a ló a hátára feküdt, négy patájára pördített egy-egy kalapot, forgatta-forgatta őket, cirkuszista volt, így. A galamb meg belehuppant egy-egy felfordítottba és himbálózott.
A király várt egy kicsit, nézelődött, s amikor úgy látta, senki sem figyel rá, leemelt a polcról, majd fejére igazgatott egy mozdonyvezető sapkát, kicsi pirosat, fényes fekete simléderrel – nagyon szerette volna, ha egyszer mozdonyt vezethetne –, végül letette, a koronája után nyúlt, kiemelte azt az ismerkedő fejrevalók öleléséből, visszanyomta két kézzel a nagy fejére, és kivonultak valamennyien a kalaposboltból.
Mentek, mendegéltek, három lépést, míg egy nagy postaláda elé érkeztek: nem volt levél náluk, sem képeslap nem volt, néztek egymásra – a galamb, a korona, a király és a ló –, s mindannyian azt érezték, jó lenne küldeni valamit, valamerre.
Akkor odaálltak a nagy piros láda nyílásához, és sorban belemondtak egy-egy fontos mondatot. Tudták, hogy ezeket a fontos mondatokat aztán a postások széthordják, oda hordják, ahová kellenek azok, mert vannak helyek a világban, ahol már évek óta, réges-régen ezekre a fontos mondatokra várnak.
Miután belemondták a fontosat a piros ládába, ismét menni kezdtek, három lépést mendegéltek, majd visszaálltak a tér, a város közepére. Legalul állt a ló, megfeszítette a lábát, megvizsgálta, maradt-e fagylaltragacs a szája szélén, belenézett a városba, előreszegte a fejét, a lóra ráült a király, kihúzta magát nagyra, a korona ráerősködött a magát nagyrahúzó király fejére, és legvégül ráröppent a koronára a galamb, fejét szárnya alá dugta, álmos volt.
Lehetett nézni őket, ott a város terén, olyanok voltak, mint egy szobrok.
2oo9. március 16. Kolozsvár
