Maja tizenkét babája
Részlet a Maja tizenkét babájából, a legújabb könyvünkből.
Minden kislány szeret babázni. de nem minden baba szeret kislányozni. Vagyis kislányokkal játszani.
Egy baba bizalmát ugyanis ki kell érdemelni. Az nem úgy van, hogy felemelem, magamhoz ölelem, és már szeret is.
Meg kell neki mutatni, hogy érdemes minket szeretni.
Maját mindenki kedvelte, még a leghepciásabb babák is.
Márpedig érzékeny és furcsa babákból volt neki bőven. Hogy mennyi? Pontosan tizenkettő.
Na, nem volt ez mindig így. Hatéves koráig ugyanis nem volt egy babája sem.
A mamája nem kedvelte a babákat, ezért a lányának sem ajándékozott belőlük. Maja tehát medvéket, nyulakat és egyéb plüssfigurákat öltöztetett, etetgetett, dédelgetett. Őket is szerette nagyon, de egy baba más. egy baba már majdnem ember.
De ezt Maja akkor még nem tudta. Csak amikor végre kapott néhány babát.
Az egész úgy indult, hogy az egyik nyáron, mint mindig, leutazott a nagyszüleihez Balatonfüredre egy hatalmas kofferral. a koffer tele volt ruhával. Nem az övéivel, mert amire neki szüksége volt, az egy ici-pici táskában elfért. A régi, piros papírkofferban, amit a nagymamájától kapott előző nyáron, babaruhák voltak.
Vagyis hát plüssruhák, mivel Majának akkor még nem volt babája.
A bajok akkor kezdődtek, amikor a vendégszobába érve lefektette a földre a koffert, kinyitotta, és kiderült, hogy csak a babaruhákat hozta el, a babákat nem. Akarom mondani kiderült, hogy csak a plüssruhákat hozta el, a plüssfigurákat nem.
Kit fog ő így altatgatni, sétálni vinni, fürdetni, elkísérni a játszótérre és visszarángatni a játszótérről, leszidni, megdicsérni és elbabusgatni? A ruhákat?
Kiténfergett a villa facsipkével díszített teraszára, nekidőlt a faragott korlátnak, és bámult maga elé. Aztán megunta az előre bámulást, és elkezdett vándorolni a tekintete. Először a fonott lábú asztalra, ami rózsás terítővel volt lefedve, rajta halványsárga teáskészlet és ezüst tálcán sütemény. Aztán átugrott szemével a leanderek leveleit bokszoló fehér macskára, aztán az ablakokban terpeszkedő rózsaszín muskátlikra, végül egy feliratra az ablakok felett mázas cserépből kirakva.
Maja ugyan még nem járt iskolába, de olvasni már jól tudott. Ezért könnyedén kibetűzte a szót.
A felirat nagyon furcsa volt. Annyira, hogy először csak dörzsölgette a szemét, és amikor ez sem használt, akkor egy kicsit a tenyerével is megütötte a szemhéját, mert az nem lehet, hogy azt látja, amit lát.
Baba-ház. De nem tévedett! Nagyszülei békebeli villájának homokszínű falain ez az olajzöld felirat ragyogott.
Amikor nagyszülei kiléptek a teraszra, hogy megteázzanak – ahogy minden nap, ma is pontban öt órakor –, Maja már nem bírta visszafogni lelkesedését, és a nagymamája nyakába ugrott.
Még szerencse, hogy a nagymamája stramm asszony volt, aki gyerekkorában sokat lovagolt és táncolt, így nem dőltek felmind a ketten.
– Maja nagymama, miért Baba-ház a villátok neve? Mármint, hogy nem a sütis villátok neve, hanem a házé, amiben laktok?
– Lassítson egy kicsit, Maja úrhölgy! Ha valóban kíváncsi rá, akkor huppanjon le, kérem, arra a kényelmes kis kerevetre, csippentsen fel egy teáscsészét, nyaláboljon fel egy marcipános süteményt, és hallgassa meg a babák történetét.
Maja mindig nagyon viccesnek találta, ha a nagymamája magázta, most is jókat kuncogott magában. Megfogott egy sárga csészét, felmarkolt egy kis kiflit, befúrta magát a fonott lábú kanapé hímzett párnái közé, és kérdőn tekintett nagymamájára.
– Az úgy volt… – kezdte a nagymama –, hogy mindig is nagyon szerettem a babákat. egészen kicsi koromtól kezdve rajongtam értük. Sok babám volt, nem beszélve arról, hogy egytől-egyig milyen gyönyörűek. Imádtam őket. Még felnőtt koromban is, sőt, még házas asszony koromban is… – és itt pironkodva nagypapára nézett. – Bizony, főkötős fejjel is babáztam még. Volt egy régi szép babakocsim – talán még most is ott van fent a padlásszobában –, abba ültettem bele, és vittem őket sétálni szép időben.
Azért is szerettem a babákat annyira, mert sokáig nem lehetett saját gyerekem.
Aztán egy szép napon teherbe estem a mamáddal, és egyre kevesebb időm lett a babáimra. egyre kócosabbak lettek, a ruhájuk is elpiszkolódott, és már levegőre sem vittem őket. A szobámból pedig átkerültek a gyerekszobába. de sajnos a mamádat nem tudták megszeretni, úgy érezték, hogy miatta hagytam el őket. Márpedig egy durcás babánál nincs is rosszabb. Tizenkét durcás baba meg maga a pokol!
Felvittem hát őket a padlásszobába, a régi játékaim közé, hátha egyszer csak megbékélnek a kedves, kopott hintalovam, a kék csíkos karikám és az üveggolyóim között. Minden évben egyszer felmegyek a babáimhoz, hogy meggondolták-e magukat, de eddig mindig elfordultak tőlem. Olyan makacsak a sértettségükben, mint tíz hercegkisasszony és két hercegúrfi. Mert tizenkét babám van ott fent a padlásszobában.
– Hű – érkezett Maja tömör válasza.
– Elmeséljem, melyik milyen? – kérdezte ekkor Maja nagymama.
– Hát-persze-naná-magától-értetődik – zúdultak ki a szavak Maja száján, annyira lázba jött a babáktól.
– Szóval, igen – összegezte Maja nagymama. – na, lássuk csak! Hát először is van egy idős hölgybabám, akinek Netti néni a neve, mert mindig olyan nett és tiszta. Úgy szereti a tisztaságot, hogy egy közös strandolásunk alkalmával a homokos parton elkezdett söprögetni, mert zavarta a por. Aztán ott van Carmen, aki olyan szenvedélyes és szeszélyes néha, mint egy viharfelhő. nagy hévvel vitatkozik és veszekszik, viszont szeretni is ugyanekkora hévvel tud. Ha valakit megkedvel, akkor azért őrületesen rajong. Carmen táncpartnere az olasz Dzsiga, akivel a spanyol babalány zenés mulatságokban szokott fellépni. Dzsiga különleges fiúbaba, mert nemcsak az arca szép, de a szavai is. Igazi dzsigoló, aki úgy tud udvarolni a legcsúfabb lánynak is, hogy azonnal szépséges királynőnek érzi magát. A következő babámnak, Lencselánynak annyi esze van, hogy egy babafejbe talán bele sem fér ennyi értelem. Legalább ötven diplomája és hatalmas szemüvege van, amihez ragaszkodik. Nem zavarja, hogy nem annyira csábos darab. Akit annál jobban izgat viszont a divat, az Csinibaba, egy kimondottan csinos, szőke babalány. Neki bizony nemhogy ötven, de még egy diplomája sincs, mert sajnos nem éppen az okosságáról híres. Viszont annál lenyűgözőbb a szépsége és a bája. És mindez gyermekien kedves nyitottsággal párosul. Aztán ne felejtsük el Kisnyuszit, aki ugyan sokszor azt szeretné, ha elfelejtenénk, mert annyira nem szeret középpontban lenni, de fontos őt is megemlítenünk. Kicsit félős, állítólag azért, mert mielőtt hozzám került, egy olyan bababoltban ücsörgött, ahol egy rosszkedvű boltos bácsi egész nap kiabált vele. ezért lett olyan ijedős, mint egy kicsi nyuszi. És képzeld, még a copfjai is úgy néznek ki, mintha két lappadt nyuszifül lógna le a fejéről. Van még három varázslatos madárbabám. az ő nevük Csip, Csi és Rip. A szájuk papagájcsőrszerű, a ruhájuk színes madártollakhoz hasonlatos. Olyanok, mint három szivárványos kakadu. Állandóan csipognak, néha szó szerint is, mert bizony értik a madarak nyelvét. Az apjuk a híres madaras ember, Papageno volt, akinek egy madárasszony lett a felesége. Csip, Csi és Rip ismerik az ég rejtett csodáit, titkos ösvényeit. Hiszen jó barátaik a madarak. Aki még hozzájuk hasonlóan szereti az eget és a levegőt, az Angella. Ő egy igazi angyal, és a szárnyalást is úgy szereti, mint egy angyal. Egy cirkuszban dolgozott artistababaként: hatalmas angyalszárnyakkal lebegett a trapézon, majd olyan szaltókat vetett, hogy az emberek visszafojtották a lélegzetüket ámulatukban. És ahogy énekelt hozzá! Angyali hangján éteri hangzású dalokat dúdolt légies mutatványai során. Dalok éneklésében, mondjuk, Bantu-tu is nagyon ügyes, a másik fiúbabám, aki Afrikából érkezett hozzám. Ő egy igazi négerbaba. Tele van élettel és erővel, ismeri az afrikai varázslatokat és a legkülönösebb törzsi táncokat. Vad és szelíd, mint egy kisgyerek. A legfurcsább babát hagytam a végére, Porcelánasszonyt, akit Kínából kaptam Teó nagypapától. Soha, de soha nem tudott engem igazán megszeretni, mert olyan hűvös, mint a hideg fényű kínai porcelán. Valami nagy fájdalom érhette fiatalon, mert olyan, mintha a szíve kihűlt volna. A babák legkedvesebb mókái, vagy az én babusgatásom sem tudta soha leolvasztani arcáról a hidegséget, és mosolyogni sem látta még senki közülünk. Pedig nagyon szép baba, elgondolkozó tekintettel, lágy vonásokkal, biztosan a mosolya is gyönyörű lenne, ha egyszer rászánná magát a boldogságra.
És visszatérve a kérdésedre, hát miattuk. Miattuk hívják a házunkat Baba-háznak – azzal a nagymama elhallgatott, kortyolt egyet a teájából, és a damasztszalvétával finoman megtörölte a szája szélét. A csöndet nagypapa törte meg.
– Hát meg azt se felejtsük el, Maja drágám, hogy mi volt a beceneved, amit tőlem kaptál, amikor beléd szerettem? Baba, mindig így hívtalak, emlékszel? Mert olyan gyönyörű voltál, és persze vagy is, mint egy igazi porcelánbaba!
