Időfutár - A királynő palástja
Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István és Vészits Andrea közös regényfolyamának első részének végén Hanna a múltban maradt. A második részben a barátai, az ellenségei, meg úgy általában mindenki őt keresi, miközben ő egyre kevésbé kétségbeesetten sepregeti a bécsi Freihaus Theater színpadát, miközben Mozart próbálja A varázsfuvolát. Tibiék pedig nyomokat keresnek a múltból: jegyzeteket, papírfecniket, elrejtett jeleket, amikkel Hanna üzen. Mert karácsonyra haza akarják hozni! Hogy ez sikerül-e, az nemcsak rajtuk múlik, hanem a Felemásszemű és Bujdosóné ármánykodásán is. Olvassátok el a regény első fejezetét!
[1] Szeptember
Bulcsú egy hangszigetelt üvegburába képzelte magát.
Vágyakozva gondolt vissza a nyárra, amit az első perctől az utolsóig a szobájában töltött. A húga táborban volt, a szülei dolgoztak, ő pedig robotokat épített, videojátékokat játszott és újranézte a Doctor Who összes régi évadát. Boldog magányában majdnem el is felejtette ezt a zajos és humanoid kipárolgásoktól bűzlő poklot, amit iskolának hívnak. Már csak öt év – gondolta rezignáltan, miközben egy földönkívüli antropológus szemével tekintett végig a kétszer tizenkét osztálynyi embergyerektől nyüzsgő tornatermen.
–Egy... egy... kettő... egy... lehet hallani hátul is?
Rogyák Mari először óvatosan megkocogtatta a mikrofont, majd dallamos hangján megkísérelte túlkiabálni a hangzavart.
Rendeld meg itt!
–Csendesedjük el!
–Rogyák kissé meg van roggyanva, nem? – harsogta Szabika, aki ugyan egy centit sem nőtt június óta, de legalább a szája sem lett kisebb.
–Biztos megviselte a nyár – kuncogott Móni.
–Vagy a Géza bá – helyesbített Edina. Klónjai hangos vihogással díjazták a beszólást.
–De most akkor együtt vannak, vagy mi van? – kérdezte Fanni.
–Az Orsi még júliusban látta őket együtt a Deákon – Móni olyan büszkén osztotta meg az információt, mintha egy FBI-nyomozásban lenne koronatanú.
–Jó, de az már tök régen volt. És az Orsit különben is minimum el kell osztani kettővel – fintorgott a barátnője. A kínzó kérdésre maga Géza bá adta meg a választ, amikor határozott baritonján üvölteni kezdett.
–Nyolcadik bé! Csend legyen! Rogyák tanárnő beszél!
–Tuti együtt vannak – állapította meg Edina.
Bulcsú is erre a következtetésre jutott a képzeletbeli üvegbura alatt. Bár általában hidegen hagyták az emberi faj párzási szokásai, nem tudta nem észrevenni, hogy Géza bának új inge van és legalább tíz kilót fogyott. Rogyák megpróbálta magasabbra állítani a mikrofont, minek következtében fülsértő sípolás töltötte be a tornatermet. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy a nyüzsgés egy pillanatra abbamaradt.
–Felkérem Kalmár Ervint a kilencedik á osztályból, hogy Petőfi Sándor örök érvényű soraival nyissa meg a tanévet!
Bulcsú megvetően horkantott. Ervin egy osztállyal járt fölötte, és évek óta minden tanulmányi versenyt megnyert. Pedig csak egy tenyérbe mászó pedálgép, nem zseni, mint én – morogta maga elé. Valószínűleg Pedál Ervin volt az egyetlen a Sigrayban, akinek jól állt a fehér ing-sötét nadrág alkotta ünneplő. Széles mosollyal vette át a mikrofont Rogyák tanárnőtől, kis hatásszünetet tartott, majd átszellemülten szavalni kezdett.
– Itt van az ősz, itt van ujra – Petőfi Sándor verse.
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Ervin itt megállt egy pillanatra, és megkereste a szemével a meghatottan pislogó Edinát. A lány nagyot sóhajtott.
–Hát nem cuki?
Fanni zavartan pislogott Mónira.
–Akkor most ők is együtt vannak?
A copfos lány úgy mérte végig, mintha azt kérdezte volna, Justin Bieber együtt van-e még Selena Gomezzel.
–Úristen, Fanni, nem lehetsz ennyire lemaradva! Elmész pár hétre, és nem nézel Facebookot?
–Nagyanyáméknál Bácsalmáson nem volt net – Fanni még soha életében nem érezte magát ennyire cikinek. – Én még ott tartottam, hogy az Edi tök ki volt akadva, hogy az Ervinke még mindig a Hanna után sír.
Móni elnyomott egy szánakozó kis mosolyt.
–Ja, ez volt júliusban. De aztán az Edi megvigasztalta.
Ervin eközben egyre nagyobb átéléssel szavalt:
Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet.
–Edina, te levetkeztél? – csapta le a magas labdát Szabika. Erre a lány visítva ugrott neki, hogy hegyes körmeivel kikaparja a szemét, de a fiú gyorsabb volt, és Tibi széles háta mögött keresett menedéket. Edina így a meglepett Tibi ölében landolt. A klónok zavartan vihogtak, Tibi fülig vörösödött, Edina szirénázott, Szabika ide-oda ugrált, és a nyelvét öltögette. Bulcsú képzeletbeli üvegburája ripityára tört. A nyolcadik bé osztályban végleg felbomlott a rend.
–Utoljára szólok! Aki még egyszer kinyitja a száját, azt szétültetem! – próbálkozott Géza bá, teljesen eredménytelenül.
Ervin ezalatt elhagyta a színpadot, és átadta a mikrofont Bujdosónénak.
–Kedves diákok, kollégák, szülők! Szeretettel köszöntelek benneteket újra a Sigrayban.
A dementor hangja halk volt és vészjósló. Szabika megtorpant, Edina kikászálódott Tibi öléből. A tornateremben egy pillanat alatt síri csend lett. Búné tekintete végigsiklott a gyerekeken, majd a nyolcadik B osztályon állapodott meg.
–A viszontlátás örömét azonban beárnyékolja egy tragédia, amelyről bizonyára már mindnyájan értesültetek. Kalász Hanna eltűnéséről beszélek.
A tornatermen halk moraj futott végig. Az elsősök szülei közelebb húzódtak gyermekeikhez. A tanárok szánakozva tekintgettek hátra Géza bára.
– Kalász Hanna, bár csupán fél évig volt a Sigray tanulója, éles eszével, szorgalmával és kedves természetével e rövid idő alatt is kitűnt diáktársai közül – folytatta Bujdosóné elcsukló hangon.–Tanárai rendkívül igyekvő, érdeklődő gyermeket ismerhettek meg benne. A színjátszó kör lelkes tagjaként részt vett A varázsfuvola nagy sikerű előadásában, ragyogó Papagena-alakítására még sokáig emlékezni fogunk. Így őrizzük meg őt a szívünkben, amilyennek akkor, utoljára láttuk!
–Tök durva, úgy beszél róla, mintha meghalt volna! – suttogta Fanni.
Tibi úgy fordult a lány felé, mint egy meglőtt vaddisznó.
–Nem halt meg! – sziszegte.
–Honnan tudod? Lehet, hogy Búné kiszívta a lelkét – vetette fel Szabika.
–Most akkor nem az emberrablók rabolták el? – pislogott Móni.
Bulcsú nagyot sóhajtott. Nem akart részt venni az ostoba vitában, de feldühítette, hogy az osztálytársai ennyire nem látják, ami pedig nyilvánvaló.
–A búcsúlevélen kívül semmit sem találtak a bányában. A kijárat beomlott. Szerintetek mire lehet ebből következtetni?
–Na mire, Dalek? – vihogott Szabika.
A név még A varázsfuvola próbákalatt ragadt rá, de Bulcsú egyáltalán nem bánta. A dalek egy félelmetes, gyilkos és lélektelen földön kívüli faj, és még gúnynévnek is sokkal jobb, mint a „négyszemű nyomi”.
–Hanna kijárat híján csak egyetlen módon hagyhatta el a bányát. Ha teleportálták – magyarázta olyan hangon, mintha egy elmebeteg óvodást próbálna beavatni a kvantumfizika rejtelmeibe.
Szabika kis híján megfulladt a visszafojtott röhögéstől, de hamarosan lehervadt az arcáról a vigyor. Bujdosóné ugyanis bejelentette, hogy a tanulóifjúság védelmében új, szigorúbb házirend lép életbe a Sigrayban.
–Ezentúl sem a lyukasórák, sem az ebédszünetek alkalmával nem hagyhatjátok el az épületet, kizárólag osztályfőnöki engedéllyel.Tizennégy évesnél fiatalabb diákjaink nem indulhatnak haza egyedül, csak ha értük jön a szülő, vagy egy felnőtt, akinek erre felhatalmazása van.
– Én biztos nem fogok itt rohadni a dedósokkal a napköziben! – méltatlankodott Szabika, de Géza bá tőle szokatlan határozottsággal utasította rendre.
–Ezt nem te döntöd el, Szabolcs – suttogta az osztályfőnök. – Hallottátok Bujdosóné tanárnőt! A mai naptól kezdve nincs lógás, nincs csavargás, elhagyott parkokban csámborgás, idegenekkel barátkozás! Aki nem veszi komolyan az új házirendet, az repül ebből az iskolából.
Miközben Géza bá az osztályát fegyelmezte, egy egyenruhás férfi lépett a színpadra Bujdosóné mellé.
–Engedjétek meg, hogy bemutassam Király Zsolt főhadnagy urat. Mostantól ő vezeti a nyomozást. Mivel nemrég vette át az ügyet, szeretném, ha minden segítséget megadnátok neki. Bulcsú alaposan szemügyre vette az új nyomozót. Június végén kétszer is kihallgatták őket a rendőrök, de azok egytől egyig hülyeségeket kérdeztek. A teleportkapus hipotézisét például egyáltalán nem vették komolyan. Ez az egyenruhás viszont más volt. úgy állt ott Bujdosóné mellett, mint egy éber vadászkutya. és összehúzott szürke szemével határozottan Tibit fixírozta.
Zsófi már harmadszor futotta át Kempelen Farkas Paradis Teréziához írt levelét, amelyben a vakoknak készülő írógép terveit ecseteli. A feltaláló kézírása még a kétszáz éves, itt-ott szakadozott papírlap fénymásolatán is tisztán kivehető volt: egyszerű, határozott vonalvezetésű, minden fölösleges cirkalmasságtól mentes. Sehol egy paca, egy áthúzás, egy javítás. Sehol semmi, ami esetleg egy másik kéztől származhatna. Ez is kapufa – sóhajtott Zsófi, és az íróasztala mellett egyre növekvő kupac tetejére hajította a papírt. Ekkor villant fel a laptop képernyőjén a bejövő hívást jelző Skype-ikon.
–Végre! Miért nem hívtál? Hol voltál egész nap? És mi ez a ronda nyakkendő? – hadarta a lány egy szuszra, amint Tibi arca megjelent a monitoron.
A fiú szemében zavar tükröződött, mintha azt mérlegelné, melyik kérdésre válaszoljon először. Végül úgy döntött, egy szóval foglalja össze az egészet.
– Évnyitó.
Hát persze, évnyitó. Zsófi már több mint egy éve magántanuló volt, így teljesen kiment a fejéből, hogy már szeptember elseje van. Tavaly ilyenkor még sírt, hogy nem mehet iskolába kerekes székkel, de most már egyáltalán nem is hiányzott neki se az osztály, se a tanárok, senki. Itt volt neki a laptop, a monitoron Tibi zavart feje és a kérdés, amit egész nyáron hiába próbáltak megoldani. A feladat, amelyhez az egyetlen kapaszkodót az alábbi néhány, gyorsan papírra vetett mondat jelentette:
„Ez a levél az én sztorim utolsó lapja. Lehet, hogy utána is lesz még valami, csakhogy azt már nem fogom tudni ide leírni. De ígérem, ha ott, ahova megyek, van valami, akkor – üzenni fogok.”
Zsófi és Tibi hamar eljutott a következtetésig, hogy ha Hanna üzenni akar, azt valószínűleg valami korabeli irat segítségével teszi. És mivel Sándor bá időgépes történetében Kempelen Farkas személye volt az egyetlen biztos pont, logikusnak tűnt, hogy a keresett irat is hozzá kapcsolódik. Tibi tehát – Vali néni legnagyobb megdöbbenésére – beiratkozott az Országos Széchényi Könyvtárba, Zsófi pedig Kempelen-rajongó kezelőorvosától, Szalontai doktortól kért segítséget. Kutatásuk valódi céljáról természetesen mindketten mélyen hallgattak.
Zsófi szobája nyár végére úgy nézett ki, mint egy felrobbantott levéltár. A plüssállatok, DVD-k és pöttyös könyvek helyét Kempelen Farkas kétszáz évvel korábbi leveleinek, feljegyzéseinek, naplóinak fénymásolt és szkennelt lapjai foglalták el.
–Hogy haladtál az iratokkal? – kérdezte Tibi, mintha csak kitalálta volna, mire gondol a lány.
–Még mindig semmi, pedig ma megint átnéztem vagy ötszáz oldalt. Ja, Szalontai doki hozott egy csomó új fénymásolatot, majd beszkennelem neked a felét.
–Nekem még van elég, kösz – dadogta a fiú, miközben nagy nehezen kibújtatta a fejét a ronda lila nyakkendőből.
Zsófi már jól ismerte ezt az arckifejezést.
–Nem mondod, hogy még mindig nem olvastad el a múltkori adagot!
–De, csak tudod, alapos vagyok... inkább átnézem többször...
Tibi egyáltalán nem tudott hazudni. Ha mégis megpróbálta, tenyérnyi vörös foltok jelentek meg az arcán és a nyakán. De a világért se vallotta volna be Zsófinak, mennyire nehezére esik a régi papírokat bogarászni. Mi van, ha már rég megtalálta Hanna üzenetét, csak nem vette észre? Mi van, ha nem elég okos ő ehhez az egészhez?
–Azon gondolkoztam, lehet, hogy nem csak Hanna üzenetét kéne keresnünk – próbált meg témát váltani.
Zsófi érdeklődve nézett rá. – Hanem? –
Sanyi bá is azt mondta, hogy jelentkezni fog. Mielőtt elhurcolták. És ő akkor már tudta, hogy Selmecbányán van az időgép.
Zsófi hallgatott. Sanyi bá nevének említésére mindig furcsa érzés fogta el. Ő rángatta bele ebbe a legjobb barátnőjét, végig hazudott, és úgy játszott velük, mint a sakkfigurákkal, de valahogy mégsem tudott rá egyértelműen rossz emberként gondolni. Emlékezett, Hanna milyen szeretettel beszélt róla, Tibi meg egyenesen a nagyapjának tekintette... Csak haza akart menni a saját korába, nem tehet róla, hogy végül Hanna is vele utazott... Már ha tényleg elutaztak egyáltalán.
–Sanyi bá vigyáz Hannára. Tuti – szólalt meg most a fiú, és Zsófi komolyan elgondolkozott, hogy talán tényleg a veséjébe lát.
–Ha legalább biztosan tudnánk, hogy megérkeztek..., vagy hogy oda érkeztek-e. Mi van, ha rosszul navigáltak, és kikötöttek valahol tök máshol? Mi van, ha teljesen rossz helyen keresünk? – tette fel a kérdést ezredszer is.
–Ezt már csomószor megdumáltunk, és mindig te mondtad, hogy nem valószínű – rázta a fejét Tibi.
Zsófi a délután átnézett iratkupacra pillantott. Sehol semmi nyom. Reménytelen az egész.
–Mit tudom én már, hogy mi valószínű és mi nem?
Gondolataiból hosszú, türelmetlen csengetés zökkentette ki. Hallotta, ahogy az anyukája kiszalad ajtót nyitni, majd egy ismeretlen férfihang szólalt meg:
–Jó estét kívánok, asszonyom! Zsófit keresem. Rendőrség.
