Miért vagyok ilyen furcsa?
Valahol világát az Örökkön Örökké Fa köti össze a mi világunkkal. Nem tud erről senki, csak a kilencéves Szille és a nagypapája, de a másik oldalon mindennap újabb és újabb lillék, földi lelkek várnak arra, hogy kisbabaként újralethessenek a Földre. Közéjük tartozik a titokzatos Dió is, aki már teljesen feladta, hogy valaha a Földön járjon, hiszen nincs lillecsaládja, akik segítenének neki a célja elérésében. Kettejük állandóan változó lelki párbeszédén alapul a regény.
Fodor Katalin gyönyörű illusztrációin keresztül megismerheted Valahol rózsaszín egét és az Örökkön Örökké Fa dús lombjait, de hogy megtudd, mi a lillék kedvenc időtöltése és hova járnak kikapcsolódni, ahhoz bele kell olvasnod a könyvbe!
Dió vizet öntött egy tálkába, és letette a padlóra. A kutya komótosan, megfontoltan kilefetyelte, aztán körbeszaglászott a szobában, keresett magának egy kényelmesnek tűnő helyet, és leheveredett az ágy elé a szőnyegre. Elaludt. A hosszú ügetés és a lyukon való szokatlan átjutás mélységesen kifárasztotta. Csendes horkolása betöltötte a szobát. Dió téblábolt, nem tudott mihez kezdeni magával. Még soha senki nem járt, de főleg nem aludt a kunyhójában. A háza csak az övé volt, ahol azt csinált, amit akart, senki sem látta. De most, hogy ott volt a kutya, egyszeriben azt sem tudta, más délutánokon mit szokott csinálni. Leporolta a nadrágját, benyúlt a zsebébe, felrakta a polcra a kis követ, amit napokkal azelőtt talált, azután leült az asztalhoz, majd felállt, és elsétált az ablakhoz. Végül lekuporodott a kutya mellé a szőnyegre, úgy, hogy a hátuk összeért. Figyelte a kutya lélegzését, apró rezdüléseit, ahogy álmodik, és arra gondolt, őt nem utálja. Megengedi neki, hogy ott maradjon nála.
Tetszett Dió történetrésze? Tedd a kosaradba a könyvet, és olvasd végig az egészet!
Amikor apu hazavitt nagymamáéktól, rögtön Kandúrba botlottam. A lábtörlőn ült, mintha engem várt volna.
– Ne is lássalak! – mordultam rá, de anyu meglepődött rajtam.
– Valami rosszat csinált? – kérdezte.
– Reggel levadászott egy madarat! Egy fülemülét!
– Akkor ide be nem teszed a lábad! – kiáltott anyu Kandúrra. – Sicc! Sicc! – hessegetett felé, aztán kinyitotta az ajtót, és besietett a házba. De a macska nem tágított, panaszosan nyávogott, hogy engedjük be, és adjunk neki enni. Megsajnáltam. Hiszen nem értett az egészből semmit! Eddig szerettük, beengedtük, most meg elkergetjük. Ráadásul ha nem kap enni, tényleg muszáj lesz vadásznia, abba pedig belegondolni sem akartam.
– Azt hiszem, azért vacsorára bejöhet – mondtam anyunak, de ő hallani sem akart róla.
– Azok után, hogy egy madár volt a szájában? Mindenféle betegséget elkaphatott tőle! Szó sem lehet róla! Nem és nem!
– Anyu! – forgattam a szemem, de mondhattam bármit.
– Ha annyira sajnálod, menj ki hozzá! – mondta anyu. – De ne nyúlj a szádba macskás kézzel, és ha bejössz, azonnal kézmosás!
Fogtam Kandúr tálját, teletöltöttem szárazeledellel, és kimentem hozzá a lábtörlőre. Ő pedig hozzám dörgölőzött, és miután jóllakott, dorombolva befészkelte magát az ölembe.
Inkább Szille története ragadott meg? Többet megtudhatsz róla a könyvben! Legyen már ma a tiéd!
A kutya felmordult. Felemelte a fejét és hegyezni kezdte felemás színű fülét. Hangok közeledtek. Dió még nem hallotta őket, de a 
kutya morgására felült, és nyugtalanság töltötte el. „Hrrr” – morgott a kutya egyre hangosabban. Dió felállt, és kinézett az ajtón. A város felől, a poros úton három alak közeledett. Egy magas nyúlánk, egy alacsonyabb testes, meg egy, akinek fonott copfjai kétoldalt himbálóztak, ahogy lépett. A kutya Dió elé állt, és mély, öblös hangján adta tudtára az érkezőknek, hogy vele gyűlik meg a bajuk, ha közelebb mennek.
– Jól van, jól van – tette Dió a fejére a kezét, majd odakiáltott a váratlan vendégeknek: – Mit akartok?
– Engem a lilletanács küldött – kiáltott vissza Wayan a távolból.
–Mi meg elkísértük, hogy ne jöjjön egyedül – tette hozzá Ketu.
– Fordulhattok is vissza, nem érdekel a lilletanács, nekem ugyan senki sem parancsol! – horkantotta Dió.
De a látogatók egyre közeledtek. Nem tántorította el őket sem a kutya ugatása, sem Dió faragatlan fogadtatása. Wayan megállt a ház előtt, tisztes távolságot tartva a vadóctól, de Ketu és Gede közelebb merészkedtek a kunyhóhoz. Gede kifulladva leült a ház előtti lépcsőfokra, Ketu pedig otthonosan az ajtóig ballagott. A kutya megmorogta őket.
– Ez meg ki? – kérdezte Gede.
– A kutyám – felelte röviden Dió. Wayan elcsodálkozott.
– Azt hittük, egyedül élsz ezen a… ezen a barátságtalan helyen.
– Pedig nem.
– Hogy hívják? – guggolt le Ketu a kutya mellé, hogy megvakarja a fülét.
– Putu – vetette oda Dió.
– Fura név egy kutyának – húzta fel a szemöldökét Wayan.
– Putu, és kész – zárta le a témát Dió. – Mit akartok?
A kutya megnyalta Ketu kezét, körbejárta Gedét, kiszimatolt a nadrágja zsebében egy kis kekszet, és amikor a fiú nekiadta, melléhasalt a lépcsőre.
– Engem jobban szeret, mint téged – paskolta meg Gede a kutya fejét.
– Csak mert kajaszagod van – heccelte Ketu, de Gede nem törődött vele.
– Szóval – terelte el a kutyáról a szót Wayan, hogy minél hamarabb mehessen a dolgára –, a lilletanácsból azt üzenik, adnak egy utolsó utáni lehetőséget, hogy elkerüld a költöztetést, de cserébe bocsánatot kell kérned Nyomantól, amiért szétlapítottad a fejét.
– Pedig nem fogok! – vetette oda Dió.
– Meg se kottyant neki! – szólt közbe Gede. –
Amúgy meg megérdemelte, amit kapott!
–Miért estél neki? – kérdezte Ketu.
– Ő a hibás – morogta Dió, és zavartan rugdosni kezdte a küszöböt –, arra gondolt, hogy lányoknak való a piros cipőm. 
– Na és aztán? – fakadt ki Wayan. – Térj már észhez! Laposra versz mindenkit, akinek nem tetszel? Mert akkor velem kezdheted!
A lány szikrázó szemmel lépett közelebb Dióhoz, és odatartotta neki az arcát, hogy üsse meg. Mert neki ugyan nem tetszik sem a viselkedése, sem pedig az, hogy az olvasó helyett a világ végén kell töltenie a délutánt miatta. De Dió nem ütött. Lesütött szemmel állt Wayan előtt.
– Én megértem, hogy rossz neked, amiért nem olyan vagy, mint a többiek – bukott ki a lányból. – De hidd el, mindenki jót akar neked!
– Khmm – krahácsolt közbe Gede –, majdnem mindenki, mert, mondjuk, Nyoman…
Wayan egy másodpercnyi figyelmet sem szentelt Gede közbeszólásának, csak mondta tovább,
amit gondolt:
– Élhetnél családban, gondoskodnának rólad, járhatnál a Kupolába, tanulhatsz. Annyi időd van, mint senki másnak, mert úgy tűnik, hosszú ideig kilencéves maradsz. Kihasználhatnád a tengernyi idődet, válhatna belőled tudós, és ki tudja, talán egyszer majd megfejted az okát annak, miért vagy furcsa, és akkor változtathatsz rajta! Wayan várta, hogy a fiú mondjon valamit, de sem ő, sem más nem tudott megszólalni. Kis idő múlva egy hosszú, elnyújtott ásítás törte meg a csendet. Putu megvakarta a fülét, és megbökte Gede kezét, hogy adjon neki még egy kicsit a finom kekszből. A fiú kifordította üres zsebét, és felnézett a barátaira.
– Ezzel megvolnánk. Akár mehetünk is!
Feltápászkodott a lépcsőről, Wayan hátravetette a két copfját, Ketu pedig, mielőtt csatlakozott volna a barátaihoz, még odafordult Dióhoz.
– Téged szeretnélek a csapatba! Holnapután meccs, nem hagyhatjuk, hogy Nyomanék győzzenek!
Dió nem felelt. Csak állt a küszöbön, és nézte, ahogy a többiek rálépnek a poros útra, ami visszaviszi őket a városba. Aztán becsukta az ajtót, leült a szőnyegre, átkarolta a kutyát, és ősz szőrébe fúrta az arcát.
– Putu… – suttogta. – Akkor is Putu…
Felkeltették érdeklődésedet a lillék mindennapjai? Olvasd el könyvajánlónkat Az Örökkön Örökké Fáról!
