Balogh András: Pipogya
Az Aranyvackor pályázat Pagony különdíjasának meséjét olvashatjátok Balogh András szövegével és Gyöngyösi Adrienn illusztrációival...
Pipogya a járda szélén ült. Tudta, hogy nem kéne, mert egyrészt elég hideg volt még ahhoz, hogy messzemenőkig felfázzon, másrészt meg már szinte hallotta, ahogy majd az otthoniak összecsapják a kezüket. Már megint tiszta szmötty a bundád, beleültél egy tejfölös pohárba, meg hogy kikopik a szőröd, csináld csak. Pipogya marhára unta az egészet. Nem elég, hogy városi medvének született, és az első vadmálnabokor kilenc buszmegállónyira volt, meg egy átszállásra, de mézet is csak a közértpolcon látott utoljára, és hogy az meg mikor látott méhet, azt inkább hagyjuk. Pipogya akkorát sóhajtott, hogy egy elsiető néni kezéből messzire repült az esernyő. Hazamegyek – kászálódott fel a medvegyerek az úttest széléről, és észre se vette, hogy közben egy eltévedt mozdulattal úgy nyakon vágott egy bkv-ellenőrt, hogy az beleszédült a földalattilejáróba, tekegolyóként döntve halomra a felfelé igyekvőket. Pipogya már majdnem elmosolyodott, de aztán leeresztett vállal inkább elcaplatott a Nagykörút felé.
A tápászkodók komoly szavakkal vonták felelősségre az ellenőrt, aki hiába bizonygatta az orbitális indító fülest, senki nem hitt neki. Pipogya ugyanis, mint ahogy az a többi városi vadállatnál is természetes, születésénél fogva teljesen láthatatlan volt.
Valahol a Király utca sarkánál járt a mi medvénk, amikor szembetalálkozott békés napjainak felforgatójával, Tigris Oszkárral. Oszkár, akit a haverjai csak Vicc Eleknek hívtak, egy tripla sajtburgert majszolt, de amikor meglátta Pipogyát, vidám gesztussal egy arra járó postás zakózsebébe gyűrte a maradékot, és a száját meg a mancsát jól nevelten a postássapkába törölte.
Pipogya! –húzta széles mosolyra a száját a vicces tigris. Van kedved… - kezdte volna, de a medve minden vad ötletet ismert már, és ezért ujját felemelve félbeszakította.
Nincs. És nem is lesz. Gondolj csak arra, mi lett a múltkor is azzal a japán turista-csoporttal, akikről azt terjesztetted, hogy kötéltáncosok kiküldetésben, és ezért kivittük őket gyakorolni az Erzsébet-híd összekötőkábelére. Vagy amikor egy egész csapat villanyóra-leolvasót gurítottunk le a Gellért-hegyről, mert azt mondtad, bukfencversenyben vannak, és segítsünk nekik, mert aki messzebbre gurul, az nyer. Kedves Oszkár, tedd magad takarékra, egyébként sincs kedvem ökörködni, hazamegyek, és átalszom az év hátralévő részét.
Tigris Oszkár bólintott, de aztán érdeklődés csillant ferde metszésű szemében.
Most kezdesz téli álomba, amikor tavasz lesz tíz perc múlva,? –de már csak a távolodó mackó hátán csattantak a szavai, és le is peregtek sustorogva az esőcsatornába.
Hegedű utca hét, negyedik emelet tizennyolc, Medve. Ez lehetne kiírva, gondolta Pipogya, ahogy belépett a kapun. A lift persze elakadt a Szabóéknál a harmadikon, mert képtelenek becsukni az ajtót, de majd beleordítok a fülükbe, csak fussunk össze a lépcsőházban legközelebb! Pipogya nem szerette bántani az embereket, még akkor se, ha olyan tenyérbe mászóan idegesítőek voltak, mint a Szabóék. Ez volt a maximum, amit megengedett magának, néha egy kis üvöltözés, ettől általában összekapták magukat. Az emberek valahogy nagyon gyorsan észhez tudtak térni, ha a semmiből egyszer csak medveordítás harsant a fülükbe.
Alfonz, te vagy az? – kérdezte medvemama, amikor belépett az előszobába. Pipogya hersegve megvakarta a nyakát, hogy ezt a hülye nevet, pont ezt sikerült kimarkolnia. Aztán elnevette magát hangtalanul, apa se járt jobban, ő meg Józsi.
Mit vihogsz itt a sötétben? –nyílt ki a konyha ajtaja. Hoztál vadkörtét? –nézett rá a mama kérdőn.
Nem volt -füllentett Pipogya -, valaki megint lezabálta a fáról.
Nem lezabálta, hanem leette, beszélj rendesen, én nem csak látlak, de hallak is, nem vagy az emberek között! – teremtette le a mama. Mindegy, majd felhívom apádat, szálljon le a troliról előbb, és hozzon, mert nem vagyok hajlandó konzerv vackort enni megint vacsorára.
Pipogya hanyatt vetette magát a szobájában a nyikorogva tiltakozó ágyon, és a plafont bámulva arra gondolt, hogy a fenébe lehet ennyire unalmas az élet itt a városban. Bezzeg a vadonban! Mindennapi harc a túlélésért! Meg a jó levegő! Legalábbis így képzelte azok után, hogy a múltkor elkapott egy természetfilmet a spektrumon. Á, mindegy itt úgyse történik semmi, leszámítva Vicc Elek agyament poénjait. De azok meg jobb, ha másokkal történnek, a múltkoriért is az ő bundás hátsóját porolták ki az udvari porolón, az egész ház csak úgy zengett.
Csengettek. Duruzsolás mászott át az ajtó alatt, aztán anya kukkantott be.
Oroszlán Géza van itt. Kelj már fel, olyan rendes gyerek, könyvtárba akar hívni!
Pipogya feltápászkodott. Géza a legunalmasabb lény, akit ismer. Oroszlán létére szemüveges, és szépirodalmat olvas. Még az is lehet, hogy vegetáriánus. Na mindegy, úgyse hagyják békén, akkor legyen, aminek lennie kell.
A pápaszemes oroszlánnal baktattak végig az Andrássy úton, Géza belelendülve magyarázott valami orosz regényről, amiben a főhős egy melák tigris, de jól fenékbe lövik a végén. Pipogya igyekezett másra gondolni, mert attól félt, elalszik menet közben és beleesik egy újságos bódéba, mint a múltkor. Az emberek persze sokáig mutogatták a híradóban, hogy kisméretű helyi tornádó, meg időjárási anomália, de nem jöttek rá mi döntötte romba a pavilont. Szerencsére mindig ezt csinálták, ha valamit nem értettek, kitaláltak valami sokkal bonyolultabbat az igazságnál, aztán még örültek is neki.
És akkor, ahogy mentek nyugodtan a Bajcsy felé, megtörtént a csoda. Egy ember kisfiú, amolyan nyolc-tíz éves lehetett, egyszerűen kikerülte őket. Persze Géza nem vett észre semmit, mert éppen azt ecsetelte vad kézmozdulatokkal, hogy a vérengző fenevad utolsó leheletével még beszédet intéz az emberekhez, de Pipogya látta amit látott. A kissrác nem nézett át rajtuk, ahogy a többi ember. Határozott irányváltoztatással ellépett az útjukból.
Állj meg Géza, az a gyerek lát minket! –fordult vissza a medve. Oroszlán Géza röhögni kezdett.
Agyadra ment a téli álom. Az emberek nem látnak minket, szép is volna, lenne mindjárt sikoltozás, meg puffogtatás, tudod, hogy mennyire gyenge az idegrendszerük – azzal mesélte tovább a tigris-sztoriját. De Pipogya nem figyelt rá. A távolodó kisfiú után nézett, aztán elgondolkodva vállat vont. Talán csak véletlen. De ha mégse, akkor sok minden megváltozhat. Talán vége lehet az unalomnak. Talán…
Visszafordult, és pár lépéssel utolérte a hevesen gesztikuláló oroszlánt. Talán majd máskor.
két 
Doromb-doromb. Pipogya hirtelen nem tudta hol van. Talán a rádió népzenei műsorában vagy valahol a nyílt pályán fekszik és jön a vonat. Kinyitotta a szemét, de csak az ismerős plafon ásított vissza rá, azzal az utánozhatatlan seszínű hullámzással. Doromb. Megint hallotta, ennek a fele se tréfa. A Szabóék macskája már megint beszökött a szobájába, még a végén bolhákat hoz a nyakára. Kitessékelte a barátkozni vágyó cicát, és közben az előszobában összetalálkozott a papával, akinek utolérhetetlen csíkos pizsamáját látva mindig kiböffent belőle a nevetés. Apa beletörődve bólogatott és bement a fürdőszobába. Pipogya kinyújtózott. Eszébe jutott a tegnapi kisfiú, aki mintha látta volna őket Gézával. A macska az persze más. A macska az egyetlen fajta, aki látja a városi vadállatokat. A többi háziállat nem, azok csak érzik, és jól betojnak, cikkantotta elő a karmait, de aztán gyorsan vissza is húzta őket. Ha anya meglátja, megint egyórás lelki fröccs lesz belőle, hogy nem vagyunk az erdőben, meg a békés egymás mellett élés. Hogy a fenébe éljek valakivel békésen egymás mellett, aki nem lát engem? –emelte az égnek, illetve az előszoba plafonnak a mancsait. A konyhából anya mozgolódása hallatszott ezért jobbnak látta, ha gyorsan elmegy felöltözni.
Apa, tulajdonképpen mit csinálsz te egész nap? –kérdezte Pipogya a trolimegállóban a papáját.
Meg vagyok rémülve. Mi ez a hirtelen jött érdeklődés? Eddig, ha ilyen dolgokról akartam veled beszélni elkezdtél lallalázni, hogy még a füledig se jusson el, amit mondok – nézett gyanakodva Medve József.
Pipogya sunyított. Még nem határozta el magát, hogy elmondja-e, hogy egy ember látta őket.
Na jó, bár már ezerszer mondtam, de most még az egyszer. Az a dolgom, hogy kutassam a városi vadállatok történetét, egészen a kezdetektől. Vagyis attól a pillanattól, amikor láthatatlanok lettünk az embereknek, és beköltöztünk a vadonból. Örülök, hogy érdekel a téma, mert nagyon fontos, hogy ismerjük a múltat. Este beszélhetünk hosszabban is ezekről a dolgokról –nézett rá medvepapa.
Persze, persze – mondta Pipogya. - Jön a trolid, szervusz apa, jó munkát.
Senki nem fog nekem hinni – rugdosta a mackó a cigarettacsikkeket kicsit később az Oktogonnál. Bizonyítékot kell szereznem -nézett szét az embertömeg feje felett. Az biztos, hogy nem lehetnek még sokan, akik látnak, és az is valószínű, hogy nem felnőttek, mert akkor már benne lennénk a híradóban. – Pipogya összerázkódott. Na még csak az kéne. Az emberek imádják a cirkuszt. Azt a fajtát is, amiben láncra kötve sétáltatják mackórokonait, de a hétköznapi cirkuszt is. Borzonganak a különleges csodáktól. Persze csak otthon, a fotelban ülve. Ha a csodák bejönnek a lakásba, és mondjuk úgy néznek ki, mint egy szemüveges oroszlán, például Géza névvel, és a huszadik századi orosz realizmus karakterteremtő erejéről kezdenek szónokolni, akkor azt már enyhén szólva nem szeretik. De nem, most ennél sokkal rosszabb a helyzet. Igaza van Oroszlán Gézának. Sikoltozós-puffogtatós fajta az ember. Jól fenékbe durrantanak minket, mint azt a regényhőst. Aztán szónokolhatunk még egyet utoljára, de a bólogató érdeklődők alig várják majd, hogy kitömve kirakhassanak a múzeumaikba. Na azt már nem.
Mérgesen suhintott egyet, amitől egy középiskolás csoportnak messzire repült az egyensapkája. Vihogva kezdték összeszedni, de addigra már Pipogya messze járt.
Tigris Oszkár persze nem volt otthon. A mamája gyanakodva nézett a mackóra.
Csak semmi vicceset Alfonz, jó? A múltkor is alig úsztuk meg a világgá zavarást. Ha Margit nénénk nem olyan híres fehértigris, meg se ússzuk. Az volt az utolsó dobásunk. Megmondta az a szürke bundájú, tudod a Farkas Henrik, ha Oszkárnak még egy olyan balhéja lesz, mint azokkal az ukrán röplabdásokkal, akiket a hálójukba csomagolva belógatott a Margit-hídról a Dunába, akkor slussz. Nincs már kedvem költözni, egyébként is megszoktam ezt a várost. Tigrisnek kicsit hideg ugyan, de remekül készítik a tatár-bifszteket. Ha találkozol Oszkárral, kérlek, csak semmi meggondolatlanság! – azzal rácsukta Pipogyára az ajtót. A fene. Oszkár biztosan megint Hiéna Danival lóg. Egész nap tudnak röhögni az embereken. Egy pillanatra azt gondolta, hagyja az egészet, szerez egy jelentősebb adag mézet, aztán bevackol valami moziba, egy csendes természetfilmre, ahol nem tűnik fel majd a horkolása, mert mindenki tengermélyen alszik. El is indult, de a lépcsőházban lefelé menet egy gyerek, nem lehetett több hét évesnél, pont a szemébe nézett, aztán határozott léptekkel kikerülve őt, felszaladt a lépcsőn. Hát, megint megtörtént. Ugrott a mézes mozi.
Oroszlán Gézáék kint laktak Újpesten egy kertes házban. A legjobb metróval menni hozzájuk. A mozgólépcsőn arra gondolt, milyen jó kis barlang lenne ebből a Nyugati téri megállóból. Érdekes, hogy a medveség milyen váratlan érzéseket tud néha előhozni. Mélázás közben is feltűnt, hogy a szembe mászó lépcsőn egy kislány végig ránézett, még meg is fordult, amikor elmentek egymás mellett. Sietni kell. Egyre többen vannak, akik látják.
Csendes kis utca volt Gézáéké, a régi Duna-partra futott volna le, ha a medvének lett volna hozzá kedve, hogy vele szaladjon. Egy pillanatra megállt a mancsa, amikor a csengőhöz nyúlt. Körülnézett. Milyennek láthatják a dolgaikat az emberek, csak egy elvadult kert, mélyén egy düledező viskó. Oroszlánok háza. A csengő nem okozott csalódást. Ahogy megnyomta a gombot, a házból vad trombitálás hallatszott, aztán egy borízű hang azt ismételgette: vendég, vendég.
Géza humora – a kezébe temette az arcát. És ő az egyetlen lehetséges szövetségese – kirázta a hideg és felállt a hátán a szőr, márpedig egy medvénél ez nem csekélység.
Pipogya! –Oroszlán Géza hangja valahonnan a göcsörtös szőlőlugasból jött. Hát eljöttél? Végre! Legalább megmutathatom micsoda kincset találtam a könyvtárban. Egy Sir Kán nevű tigrisről szól, aki hatalmas félreértésbe keveredik az emberekkel, és…
Állj! – Pipogya nem bírta tovább cérnával. Géza visszatérnél a földre a kedvemért? Segítened kell! – a medve tekintetében lehetett valami lélekmorzsoló, mert Oroszlán Géza egyetlen szempillantás alatt maga alá kapta a farkát és leült mellé.
Valami történik – kezdte a mackó. Nem tudom mi, de tennünk kell valamit, mielőtt úgy változnak meg a dolgok, hogy aztán csak a falakról fogunk lebámulni, mint vadásztrófeák.
Az oroszlán nyitotta a száját, de Pipogya nem hagyta közbeszólni.
Várjál, Géza. Csak annyit tegyél meg, hogy eljössz velem egy embergyerek-iskolába. Ha nem találunk bizonyítékot, röhögünk egy jót, és aztán elmegyünk megnézni egy iráni művészfilmet – Pipogya nem tudott ennél nagyobb tétet feltenni. Oroszlán Géza is érezte a pillanat súlyát, csak némán bólintott.
A medve és az oroszlán megállt egy pillanatra az újpesti háromezer-háromszáztizenkilences számú Kiss Béla általános iskola és gimnázium kapujában. Egymásra néztek, és beléptek. Lassan óvakodtak előre egy végeláthatatlan folyosón. Néma csend volt.
Igazad van – suttogta Géza - itt a csoda. Az emberek eltűntek.
Pipogya éppen fel akarta homályosítani barátját, hogy folyik a tanítás, és óra közben senki nem lófrál a folyosón, amikor óriási csörömpölés jelezte a tanóra végét. Az oroszlán rémülten ugrott a levegőbe.
Fussunk! –lehelte, de erre már nem maradt idő. Sorra csapódtak ki az ajtók a folyosón végig, és csicseregve tódultak ki az embergyerekek az osztályokból. Valahol a másodikosok terménél érte a tömeg a két vadállatot. Pipogya nyugodtan álldogált, Oroszlán Géza meg rémülten húzta össze magát. Először semmi nem történt, az embergyerekek megáradt folyóként zúdultak tovább mellettük. Géza vidáman tárta szét a mancsait.
Látod, annyit látnak ezek belőlünk, mint vakond a holdból. Mehetünk a moziba? – de ahogy kimondta, egy copfos kislány, mintha csak véletlenül tenné, végigsimított az oroszlán sörényén, amikor elment mellette. Géza döbbenten nézett utána. És nem volt vége. Egymás után jöttek a gyerekek, egyikük se volt tíz évesnél nagyobb, és egyikük sem szólt egy szót se. Volt, amelyik csak futólag ért a medve karjához, vagy az oroszlán hátához, de a legtöbben mosolyogva megölelték a ledermedt vadakat. Pipogya diadalmasan pislogott oroszlán barátjára, aki addigra gyakorlatilag ki se látszott az embergyerekek gyűrűjéből.
